Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Ahogy azt megírták… és ahogy az meg- történt…
kodni". Mi ezt a magasságvesztéssel járó belopakodást alkalmaztuk és "papucsban" való megközelítésnek hívtuk, de nem 3000 m-t, hanem csupán 2-300 m-t vesztettünk. Lehet hogy a 3000 m sajtóhiba ? (2) Ha a gép 4000 m-re leereszkedett volna, a hazafelé tartó 300 km-es távolságon a vadászok bizonyosan beérték volna, mint ahogy az időben riasztott vadászok két esetben be is érték sokkal magasabban repülő gépeinket. Az a képzeletbeli személyzet, mely "egészen véletlenül" civilben Malert hajózókból állt, nem is létezhetett, annál az egyszerű oknál fogva, mert nem volt Malert-es megfigyelőnk, sem hajózó szerelőnk, sem hajózó fényképészünk (ez utóbbi He-111- es esetén). Bállá István valahogy úgy állítja be a dolgokat, mintha csak a "civilben Malert" alkalmazottak képességén múlt volna a távolfelderítők eredményes működése. Történetesen a "civilben Malert" pilóta megfigyelője Bánhidy Gyula hivatásos főhadnagy volt, a legélesebb szemű és legkiválóbb megfigyelők egyike, akinek a szemfelderítés alapján leadott jelentései hihetetlen módon egybevágtak a fényképkiértékelés eredményeivel, ő volt a gép parancsnoka és nem a "civilben Malert-es" pilóta, akinek a képességei szintén a csúcson mozogtak. Mi — távolfelderítők — mindig is elismertük Újvári Laci bácsi, Piufsich Gábor, Stifter János, Bállá István és Maszlagi Imre kiváló képességeit, s úgy emlékszem, hogy együttműködésünk a kölcsönös megbecsülés és barátság jegyében folyt le. Viszont nekünk sem kellett a szomszédba menni ahhoz, hogy eredményt mutassunk fel. Bizonyítja ezt a tényt az is, hogy 1942 októberétől a Malert-esek nélkül is tudtunk működni éppen olyan eredményesen, mint velük. Éppen ezért előttem rejtély Bállá István — mondhatnám — becsmérlő nyilatkozata a távolfelderítőkről. Szerkesztő EGYÉNI FELDERÍTÉS AH/1991 augusztus, 15. oldal Ahogy azt megírták A magyar arcvonal Voronyezstől délre húzódott a Don mentén, ahol a folyó derékszögben megtört és előbb nyugati irányba, majd balra fordult. A mi működési területünk a keletre eső, mélységében 300-500 kilométeres terület volt. A Don két partjának ez a szakasza azonban nem esett a mi ellenőrzési körzetünkbe. Egy alkalommal feladatunkat befejezve pilótám (Dörflinger őrmester) gondolt egyet és azt javasolja, hogy nézzük már meg mi van arrafelé. A megfigyelőnek tetszik a gondolat (Pákozdi zászlós), menjünk hát, mondja ő is. A terület felett 5-6 százalékos borultság, mi a felhők felett csak korlátozottan látjuk a földet. Nekem nem volt feladatom bárminemű észlelés, de azért mindig magammal vittem térképeimet. "Itt semmi nincsen" jelszóval irányt veszünk hazafelé. Ebben a pillanatban a viszonylag felhőmentes területen egy erdő szélén nagyszámú páncélost látok. Én hátrafelé figyeltem a légteret, így hosszabb ideig láthattam mozgásukat, helyzetüket, s pontosan bejelöltem térképemen. Megfigyelőmet figyelmeztettem a jelenségre, de : "Ez nem a mi területünk, különben is nem a te feladatod ilyen dolgokba beavatkoznod”. Ezzel lezárta az ügyet. Leszálltunk. A szokásos jelentéstétel után Keksz alezredes (szintén szokása szerint) megkérdezi : Van valakinek jelentenivalója ? Egy pillanatig töprengtem, de mégis megszólaltam. Elmondtam észrevételemet, letettem asztalra a térképet a hely pontos megjelölésével. Keksz kézfogással fejezte ki elismerését. A megfigyelő részéről hosszú ideig tartó neheztelés volt az elismerés. Hogy a dolog nem jelentéktelen adatszerzés lehetett, arra abból következtetek, hogy két nap múlva Keksz irodájában kisezüst vitézségi érmet akasztottak a mellemre. Ahogy az megtörtént Bállá István leírása a Don folyónak a "magyar arcvonalat" képező szakaszáról nem tiszta. A Don déli irányú folyása Korotojaknál megtört és keletre forult Schustje-ig, ahol — egy hoszszú hurkot alkotva — ismét dél-délkeleltnek vette az irányt, míg végül a magyar arcvonal elhagyása után keletnek fordult. A magyar arcvonal kb. 180 km hosszú volt. A távolfelderítő osztály felderítési területének mélysége kb. 350-400 km volt. Esetenkint kaptunk feladatot a Don közelében lévő egyes területek, sőt átkelőhelyek fényképfelderítésére is. Előttem érthetetlen, hogy az akkoriban használt két távolfelderítőtípus (He. 111 és Do.215) törzsének felső részében helyet foglaló hajózó távirász miképpen láthatta volna jobban a terepet, mint a gép üvegorrában hasaló, nagyszerű kilátással rendelkező megfigyelő ?! Azt sem értem tisztán, hogy az 5-6 százalékos borultság miért korlátozta volna számbavehetően a megfigyelést ? Valószínűleg itt elírásról lehet szó, 50-60%-ról, 5-6% helyett. Az a kitétel pedig : "Nekem nem volt feladatom bárminemű észlelés...." nehezen hihető el. A személyzet minden egyes tagjának kötelessége volt bárminemű észlelést, megfigyelést jelenteni. Vajon Bállá Istvánnak a légtér figyelése sem volt feladata ? Bállá István "leintése" a megfigyelő részéről helytelen volt — amenynyiben az valóban megtörtént. Nem így ismertem Pákozdi Lászlót. Az első kitüntetésosztás 1942-ben szeptember első napjaiban történt, amikor a századparancsnok, Hollós százados és az elsőtiszt, Kelemen százados és személyzetük részesült magyar és német kitüntetésekben, személyesen átadva Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a vezérkar főnöke és Korten tábornok, a 4. német Légiflotta parancsnoka által. Bállá István ekkor nem volt a kitüntetettek között. Mint derék hajózótávirász a későbbiek folyamán bizonyosan részesült több kitüntetésben is, amikor távirásztársai legnagyobb része már a Nagy ezüst Vitézségi érmet viselte a mellén. Nem nagyon valószínű, hogy a Kisezüstöt csupán fent leírt megfigyeléséért kapta volna. Szerkesztő AKI NEM SZERETI A KEKSZET AH/1991 augusztus, 16. oldal Ahogy azt megírták ill A TF a hajózókon kívül nagyszámú kisegítő személyzettel
