Magyar Szárnyak, 1995 (23. évfolyam, 23. szám)
Tanyasi: Félig szomorú, félig bizakodó búcsú a tegnaptól
látni. Azúrkék volt aznap Fehérvár fölött az ég, de nem is kellett, hogy felhő takarja el a ritkán tapasztalható kellemes koratavaszi napot, mert a levegő olyan volt, hogy könnyű, kigombolt tavaszi kabátban kellemes volt az ember közérzete. A vadgesztenye rügyei is a napokban pattantak ki. A sok kis levél még hamvas, gyenge volt, de nem is csoda, hiszen csak most születtek. Szinte cuclizzák a dús tavaszi levegőt. Akárcsak én. Ők persze fejlődnek tőle, én legfeljebb regenerálódom valamicskét. Érzem. Nem csak a tüdőmet feszíti ez a jóleső tavaszi levegő, vérereimet is átjárja.. Lelkemet is. Onnan tudom, hogy lecsendesedik bennem minden hullámverés. Arcizmaim merevsége is fölenged. Az élet támadásai miatti, szinte állandó "on-guard" állapotom is enyhül. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Némely szembejövőnek — látom — a bolondosán mosolygó ember látványa miatt felhúzódik a szemöldöke. Nem értik azt, ami bennem végbemegy. Nem baj. Öreg lábaimmal átballagok a részemre oly kedves fehérvári utcákon, megkeresem azt a Gyümölcs utcai házat, ahol Capus bátyánk lakott, Ádám Lóriét is megkeresem a Budai út sarkán, Tonyóét, ahol éjfeketeszemü feleségével lakott, Zámbó Béláét, a Tímár családét, Korosy Jenciét is, amelyiket még legénykorában együtt béreltünk és sok másokét is, akik valamikor oly összetartozóan éltek itt együtt. Ahogy sorra veszem magányos sétámon az emlékezetemből elővillanó jólismert arcokat, megdöbbenek, mert tulajdonosaik közül ma már egyik sem él. És talán a legszomorúbb, hogy — egy kivételével — mindannyian akaratuk ellenére idegen országban, sőt egyesek más világrész földjében pihennek. Az előtolakodó emlékek hangulatában egyszerre azon veszem észre magam, hogy a "Fehérvári Hosszú Temető" bejárata előtt állok. Valamikor az volt itt kiírva : "Feltámadunk", ma már sajnos ez eltűnt és gyakran hangzik el az elmúlt fél-évezred furcsa nevelése miatti kétkedés szava is. Én hiszek egy ismeretlen dimenziójú világ létezésében. Hiszem azt, hogy a halál nem teljes megsemmisülés. Egy test és egy lélek együtt az "Én". És benne a lélek a domináns. Ő tudja, hogy az "Én" van. Más élőlény feltehetően ezt nem tudja, csupán csak létezik. A lélek testetlen, nincs kiterjedése, nincs matériája; így biológiailag nem bomlik meg. Dolga pedig — feltehetően — a szeretet. A testetlen lélek szíve szeret. Atballagok — egyelőre még két lábon — a temető egykori kapuja alatt. Olvasom a kereszteken, sírköveken a neveket. Akad köztük rokon, több barát, sok ismerős és mégtöbb ismeretlen. Mennyi-mennyi ember és mégis, milyen csönd van itt. Sorban állnak a keresztek, mint a katonák, a túlsó, a békét képviselő sereg katonái. Egy-egy parcella egy-egy ezred. Melyikük a parancsnok ? Hol nyugszik a kürtös ? Itt valóban egyértelmű demokrácia érződik. Leülök egy sírkő szélére. Szemben velem Kálmán Paci bácsi sírja. A székesfehérvári repülőtér utolsó parancsnoka volt. Kutatok emlékeim között és ráakadok Paci bácsi mindenkivel szemben barátságos, jóságos arcára. Hangos szó nélkül szólítom meg őt és várom a válaszát. Válasz a csönd, válasz a szeretet növénye, az élő rózsatő, mely belőle táplálkozik. De kell-e hangos válasz onnan, ahol az élet bánat, szomorúság nélkül való ? És mi más éltetné a túlsó lét békéjét, ha nem a szeretet ? A földi életben is találkozunk olykor vele, hiszen ez teszi azt elviselhetővé. A megbékélt ember nyugalmával érzem, hogy ez a szeretet jár most itt halkan és szépít meg mindent. Nem sérti a szemet a félredölt, roskadt fakereszt, mellette sudár síroszlop, amott törtkarú szobra egyikünk kettétört fiatal életének. Nem sértő az sem, hogy itt csupa sárga kankalin, ott karcsú fenyőfa, amott pedig tarka virágcsokor. Nem rendetlen itt az égő gyertya lecsepegő viasztócsája sem. Itt derűsbús harmóniába tömörül minden. Bizonyára ezt látni, érezni jöttem ide ma. Vagy talán, olykor már ziháló tüdőm és lassú tempóban ballagó lábaim hoztak ide akaratlanul is, mert már a nyolcvanadiknak utolsó napjait taposom ? "Magyar Szárnyak"; te vagy megcáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy becsületes munka volt az, amiről г szemtanuk írtak. Nem megvetni való az, amit és ahog> repülőink azokban a nehéz időkben, dicséretet, elismerést nem várva hazájukért tettek. Nem volt tettetett, ahogy a bajtársak, barátok egymásért aggódtak és a szív diktálta azt is amit egymás iránt éreztek. Igaz az is, hogy a kérlelhetetlenül múló idő miatti egyre kevesebb számú maradékunknak keserves fél évszázad elteltével is gondolataink valahol mélyen bennünk még ma is összecsengenek. A huszas évek repülői — egy-két kivételtől eltekintve — már odaát várnak ránk. Azok pedig, akik a harmincas évek elején, közepe táján pörögtünk a Hunyadi János úti forgószékben : idegesen várva a két orvos : Scholtz és Mandula ítéletét, hogy megkapjuk-e az anynyira vágyott vasúti jegyet, mely Nyíregyházáig, az akkori repülő iskola városáig volt érvényes, ennek a korosztálynak a többsége is már az égi szél érintésére megszólaló eolhárfa halk muzsikájában gyönyörködik odaát. A még élő néhányan pedig ősz fejjel itt-ott már aritmiás pulzusukat figyelik, hogy vajon mikor üti szívük az utolsó taktust ? A legfiatalabbak is már hetvenen túl járnak, így bizonyára ők is tapasztalják, hogy a hetek, hónapok, évek múlásának tempója részükre is meggyorsult az ifjú évek tempójához képest. Ne gondolja senki, hogy az elmúlás közelségének félelme íratta velem az előbbi sorokat! Valójában az itthon — nem egyszer — megalázottan élők hálája fe-108
