Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Horváth Sándor: Vadászbombázók és csatarepülők
bombázására. Bombadobás után gépeink orosz vadászokkal csaptak össze. Az oroszok voltak fölényben. Mi fogytunk, ők szaporodtak. A légi harctér egyre szűkült. Bármerre néztünk, ellenséget láttunk. Ma is a számbeli fölény döntött. Az életbenmaradáshoz szerencse is kellett Komlóssy Gábor hadnagytól elpártolt. A légiharc során találatot, valószíunűleg vérző sebet, kapott. Hazasegítették és hasraszállt. Gépét nagy sebességgel nyomta a földre. A fű esős, nedves volt, a gép nem állt meg, kirohant a repülőtérről, telibe kapva a légvédelmi tüzérségi állást. Az felvágta, a gép a hátára csapódott és felrobbant. Menteni nem lehetett. A gép — melyben ezúttal volt üzemanyag — elégett. Április 10-én repülte az osztály utolsó bevetését. Igazi áprilisi időben, 11:30 órakor indult 12 gép. 3000 m-en gomolyfelhők utaztak délnek. Ezeken átrepülve gépeink csatlakoztak 36 némethez. Azokat biztosítva, kissé felettük repültek, úgy 4500 m-en. A kötelék már megközelítette a célt, a Hegyeshalom és Levél közötti utat, amikor váratlanul nagylétszámú ellenséges vadászkötelék érkezett be. A német parancsnok lebontott. Elvitte nagyszámú csapatát, otthagyva a mieinket. A magyarok felvették a harcot. Kezdetben állták a sarat, s a fordulóharc során lelőttek öt gépet, Jak-9-eseket. Ekkor további orosz gépek érkeztek, elbeszélők szerint Mustangok. Róza szakaszvezető szerint újtípusú orosz gépek voltak, azonos, vagy inkább jobb teljesítményűek, mint a mi Fókáink. A Fóka repülését illetően sok múlt a pilótán. Volt, aki uralta, vezette, de akadt, aki kínlódott vele, nem lévén kellő gyakorlata, jó tulajdonságait nem tudta kihasználni. Az érkezőkkel összecsaptak. Nagy volt a túlerő, körbefogták a mieinket és eregették a sorozatokat. Róza szakaszvezető kiperdült és két gépet felgyújtott. De máris rajta ült négy orosz, akik látták két társuk lelövését és "kezelésbe vették" Rózát. Mindenfelől lőttek — így mesélte. Nem volt más lehetőség, mint a menekülés. Gépét "megsorozták" de a motor húzott. Fejreállt — úgy mint a Stukával — és le a földig. Mikor zuhanásból kivette gépét, az lengett, reszketett, zenélt mint a cimbalom, de egyben maradt. Ellenség sehol. Hazaérve hasraszállt, mert a hidraulikáját szétlőtték. Molnár főhadnagy még küzdött, harcolt, de gépe egymás után falta a sorozatokat, majd kigyulladt. Kiugrott a gépből, de már kapott egy comblövést. Ejtőernyője rendben kinyílt, saját területen én földet, kórházhajóra mentették. Szilágyi századosnak ez volt az első, vagy a második bevetése. Meglepték. Ilyen csatát még nem élt át. A géppel sem repült még annyit, hogy azt kellőképpen uralja. Hamar felgyújtották. Égve süllyedt, égve szállt le, nem ugrott ki. Nagyon megégett, de felgyógyult. Nagyon sajnáltuk. Századparancsnok volt. A mi tisztjeink nem azt mondták : "Előre katonák !", hanem : "Utánam, fiuk !" így tett ő is. Nem maradt otthon. A túlerő legyőzte, de példát mutatott a tiszti helytállásról, bátorságról. Zoltay hadnagyot is égve lőtték le. Már volt rutinja ugrás terén, ő is sebesült, de felgyógyult. A többiek is kaptak találatot. Borsi szakaszvezető futóművét szétlőtték, hasraszállt. A többi gépekben is hosszú sorozatok, de mind szépen leszállt. Végtelenül méltatlankodtak, amiért a németek cserbenhagyták őket. Befejeztük a harcot, négy gépünk maradt. A túlerő szétlőtte, de le nem győzte e kicsi csapatot. Ha fölényben is voltak, mi mindig álltuk a sarat. Állhatatos, kemény ellenfélnek bizonyultunk. Az orosz repülők emlékeznek ránk. Szerelőink kijavították sérült gépeinket és április 15- én áttelepültünk Eferdingbe, ott ténferegtünk gépeink körül. Megúntam az álldogálást. Beültem a gépembe. A W-21-es sértetlen volt. Elbúcsúztam tőle. Megköszöntem, hogy minden harcból visszahozott. Kiléptem a szárnyra, leugrottam a földre. Néhány méterre eltávolodtam a géptől és megálltam. Ekkor bújt elő négy Mustang a domb árnyékából. Rácsaptak a repülőtérre. Jöttek a sorozatok . . . egy előttem, egy mögöttem. Helyemen maradtam, nem menekülltem. Ez volt a szerencsém : ha mozdulok, enyém egy sorozat. Szerencsén múlott, mint az életben sok minden. Ezzel az akcióval befejeztük a háborút. Nem az oroszok, az amerikaiak lőtték halomra gépeinket. A légiháborút mi befejeztük. Parancsnokunk, az akkoriban már elismert Lévay Győző százados magához kérette életben maradt pilótáit. A "fickókat" előléptette őrmesterré és mindannyiunkat kitüntetett még egy Nagy Ezüst Vitézségi Éremmel. A "Kalózkapitány" megköszönte azt a sok áldozatos repülést, amit az utolsó hat hónapban teljesítettünk. Megemlékezett hősi halált halt bajtársainkról. Kihangsúlyozta, hogy mi a bolsevizmus ellen harcoltunk, Magyarország szabadságáért. Összes katonáját mégegyszer vadonat új egyenruhába öltöztette. Az alakulat jó benyomást keltett. Amikor letettük a fegyvert és hivatalosan fogságba estünk, az amerikai kapitányt kisérő közkatona úgy meglepődött, hogy megállt és fegyverével tisztelgett. Az alakulat legendája ma is él. Ha mesélek régi harcainkról, felragyognak a gyermekszemek, némán falják, hallgatják e maroknyi csapat történetét. A tilalom megszűnt. Akik még élünk, emlékezünk. 77 Horváth Sándor
