Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Horváth Sándor: Vadászbombázók és csatarepülők
Magyarországi repülőtérről ez volt az utolsó bevetésünk. Délután már gépkocsikon volt minden és mindenki. Irány Röjtökmuzsaly. Ott éjszakáztunk a kastélyban. A gépek Lesváron szálltak le. Bevetésre nem emlékszem. Március 25-én már az ausztriai Wöllersdorfba érkeztünk. Elhelyezkedtünk. Pajta, csűr sem került mindenkinek. Az a tiszt, akinek feladata lett volna a szálláscsinálás, megszökött, az osztályból egyedül ő. Magával vitt egy gépkocsit, a barátnőjét és a gépkocsivezetőt, az utóbbit kényszerítve. Atyát keserű csalódás érte. Az a tiszt maradt le, akiben nagyon megbízott, aki bizalmát élvezte. A legénység ujjongott: megszabadultunk a ránk nehezedő átoktól. Az osztály fellélegzett, ö volt a "K" (kémelhárító) tiszt, akkor "D" úsznék nevezték. Velünk, legénységi pilótákkal szemben különösen kegyeden volt. Engem hadbíróság elé akart állítani, de Atyánk nem engedte. Most szabadok lettünk és az osztály nem züllött szét. Együtt maradtunk, mert tiszteltük tisztjeinket, becsültük parancsnokunkat. Az eskünkhöz mindvégig hűek maradtunk. A bécsújhelyi repülőteret beton pályájával szokatlanul keménynek találtuk. Régen szálltunk le betonra, legutóbb Krasno-n. Megszoktuk az anyaföldet, a füves, köves, sáros repülőtereket. Március 27-én 15:10 órakor idegen földről először indultunk hazai célpont ellen. Vitnyédtől nyugatra előrerohanó páncélosokat támadtunk. Menetből oldottuk a nyakukba a bombákat. Elhárítást nem kaptunk. A nyolc gép rendben hazatért. Ekkor érkezett az osztályhoz — mint az első század parancsnoka — Szilágyi János vezérkari százados, akit még Veszprémből ismertünk. Tiszteltük és becsültük, mindenben segítettünk neki. Március 28-án reggel úgy 10:00 óra után négy géppel bevetést repültünk Csapod-Himód faluk térségébe. Mozgásban az első vonal. Pontos feladatot nem kaptunk, a célt mi kerestük. A bombákat páncélosokra oldottuk. A két tiszt eltűnt. Hazarepültek. Ekkor ért oda gyenge esővel egy átvonuló szélvihar. Forgatta az utak, mezők porát. Lejöttünk 1000 m-re, figyeltük a terepet. Szándékunkban volt egy kicsit lövöldözni. Odalenn mozog valami... Rosszul látom, zavar az eső, a por. Ezért a mozgó célra fordulok, s egy rövid, de jól fekvő sorozatot engedek eléje. Csak úgy porzik. Rá se hederít, rohan tovább. Orosz rohamkocsi — gondolom. Lejjebb megyek, egy fordulóval elé vágok. Közben figyelem, nem látok rajta jelzést. Eléje engedek egy sorozatot, egy hosszút. Csak úgy villog a foszforos. Nem jelez, nem áll meg. A harmadik sorozatot telibe kapja és megáll. Visszafordulunk nyugatnak. Hazaérünk, leszállunk. Leugrom a szárnyról. Idegenek várnak. Bekísérnek a német harcálláspontra. Ott van Atya is. Tisztelgünk, nem fogadják. ■ Hol repültek és mit csináltak ? — hangzik a kérdés. Csapod és Himód között bombáztunk, majd kilőttem egy orosz rohamkocsit — válaszoltam. — Gépe jelzése ? — kérdi a német tiszt. W-21. Csak ön tüzelt ? Igen, de előtte kétszer felszólítottam, elébe lőve. Nem állt meg, kilőttem. Rövid tanácskozás. — Elmehetnek ! Lelépni! Tisztelgünk, fordulunk. Néhány perc elteltével megérkezik Atya. — Marhák vagytok ! — szól felindultan — Kilőttétek az SS frontparancsnokot! — Sajnálom százados úr, de nem állt meg, nem jelzett vissza. Nagyon rohant, hát kilőttem. — Sose sajnáld — (utálta az SS-eket) —, de szerencséd volt, mert a kilövést elismerted. Ha hazudsz, mellébeszélsz, kivégeznek. A földi állomás jelentette a dolgot és ugyanazt mondta, amit te. Atya tudta, hogy az a cél, amire én ráfordítok, égni fog. A polgári életben vadásznál dolgoztam. Megtanított lőni. A frontparancsnok nagyképű öntelt lehetett, két figyelmeztetést semmibe sem vett. Ráfizetett. Március 30-án már kora hajnalban megjelent egy orosz páncélos ék, úgyszólván a repülőtér szélén. Befutottak, hozzánk 5-6 km-re. Az éjszaka folyamán nyomultak előre. Hajnalban megálltak etetni, itatni. Egyből riadót rendeltek el, nagy riadalom keletkezett. A fegyveresek sebtiben rakták a bombákat a gépekre, a motorok feldübörögtek. Atyánk nagyon ideges, habzik a szája, haja a szemébe lóg. Nagy a veszély, itt az orosz a közelben. Ha közénk lő, pusztul a csapat. A nyakunkba esett az első sorozat. Aki átélte, ugrott gépébe és elrobogott tova a kertek alatt. A mieink meg hordták a bombát. Öt fordulót tettek. A fekete füst mégsem csapott fel. Atya engem nem indított. Rám nézett ugyan, de a tegnapi kilövés a rovásomon volt. Pakoltunk, felszedtük a sátrakat és elindultunk nyugatnak. Új repülőterünk Markersdorfnál épült. Egy malomban húztuk meg magunkat, majd egy iskolában szállásoltak el bennünket. Századunk innen repülte utolsó bevetéseit. Április 7-én késő délután tíz gépet indítottak, Bécstől délre fekvő célok ellen, páncélosok és hadianyag 76
