Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Horváth Sándor: Vadászbombázók és csatarepülők

Raidel János zászlós (jobboldalt) gépének startra való előkészítését ellenőrzi. (Kisbady Gábor Richard gyűjteményéből.)

az előretörő páncélosokat bombáztuk. Hatalmas gépi és emberi erő nyomul nyugatnak. Nincs aki felfogja, megállítsa. A gyenge ellenerők egyre hátrálnak. Kedvüket vesztett seregek tántorognak hátra. De mi is kapunk a nyomásból: az előnyomulást sok ágyucső, rengeteg lövedék biztosítja. Csak bombázni szabad. Mélytámadásnak nincs értelme. Gépeinkre óriási tűz zúdul, átrepülünk rajta. Oldunk és fordulunk nyugatnak, repülünk haza.

Ebédidő után, 13:10 órakor újból ellátogatunk a Várpalota-Veszprém közötti szakaszra, az erdős domboldalra. Az előrefutott páncélosokat keressük, de nem találjuk. Jól álcáztak, jól elbújtak. Más célra oldunk.

Március 20-án 11:00 óra után tíz géppel indult egy bevetés. Kötelékparancsnok Molnár főhadnagy. Még a cél előtt légiharc alakult ki, amelyben Zoltay Lajos hadnagyot lelőtték. Égő gépéből kiugrott. Földetérésnél megsérült. Vonszolta testét-lábát, de kitartott. Nem feküdt el, meggyógyult. Edzett ember, bátor, harcos tiszt volt.

Március 21-én a szovjet csapatok elfoglalták Várpalotát. Eddig ők bombázták a helységet, ma viszont mi, de csak az utat.

Március 22-én. csütörtökön — ezt a napot nagyon megjegyeztem, nem felejtettem el — Veszprémhez indultunk négyen : Molnár főhadnagy, Raidel zászlós, Sztrókay szakaszvezető és én, két géppárban. Raidel

János zászlós tartalékos tiszt, középmagas, jó kiállású személy volt. Eleinte nem rendelkezett kellő tapasztalattal, de hamar feljavult. Egyre többször bevetették és szépen feljött, jól megállta a helyét: jól és biztonságosan repült. A félelmet nem ismerte. Ha szólították, indult. Nem volt álbeteg, nem talált kifogást. A legénység Janó zászlósnak, vagy lobogós úrnak becézte. Akit így tiszteltünk, azt az embert becsültük, elismertük. Most mi repülünk négyen.

Herend előtt, attól kissé északra, 4000 m-en repülünk. Figyelem a légteret, sehol senki. Elnézek balra, majd jobbra. Minden gép a helyén. Benézek a kabinba, majd jobbra, ahol Géza kisér. Kinézek balra, a két tiszt a helyén. Elfordulok jobbra, Géza hiányzik ! Eltűnt!.. . Meglepődtem. Hova lett ? Bedöntöm a gépet, magam alá nézek. Robbanás, lángtenger, felcsapódó fekete füst. Néhány másodperce még ezt a gépet vezette Géza. Olyasmi történt, amiről nem tudok számot adni. Találat érte ? Ez még saját terület. Vadászokat nem látok, Légvédelem nem tüzel. Elájult ? Rosszul lett ? Nem találok választ. Csak a borzalmas becsapódást látom. A kétségbeesés tombol bennem. Mi történhetett, míg balra néztem ?

75

Felkészülni, támadunk ! — hallom parancsnokom utasítását. Gépiesen cselekszem, zuhanok velük együtt. Alacsonyan oldok. Otthagyom a két tisztet. Ráfordulok a felszálló fekete füstre. Forduló közben nézem, mi van odalenn. Kedves bajtársamtól, földimtől (vasmegyei) így köszöntem el. Egy utolsó tiszteletkörrel, ő is elment

Jelentettem Géza hősi halálát. Egy pillanatra mindenki megdöbbent. Nem hitték el, hogy meghalt a "Cobra". Új bevetésre indultunk, 12:10 órakor hat géppel. Mint máskor is, az Atya jelöli ki a bevetésre indulókat. Megnevez három tisztet, majd rám néz. Elfordítom a fejem. Megyek, ha nagyon muszáj — gondolom —, de . . . Megértette, hogy most mi megy végbe bennem. — Róza, Borsi, Szűcs szakaszvezetők—jelöli ki a többit.

Elrepülnek a gépek. Zalába indultak, nem emlékszem, hogy pontosan hova, páncélosokra. Hazafelé Jánosházánál közéjük lőttek, a saját légvédelem. Elnézték őket. Háború van, minden megtörténhet. Szerencséjük volt, mindnyájan hazatértek.

Március 23-án reggel bevetés volt mind a 12 géppel Veszprém térségébe. A front gyorsan mozgott. Molnár főhadnagy úr kérésére lemaradtam a köteléktől és körülnéztem. Az oroszok Pápát kerülve már Borsasgyőrnél jártak. Veszprém még nem esett el. Pápa és Veszp-rém között bárhol lehettek oroszok. Berepültem Vid-Alásony környékét, de nem tüzeltek rám. Saját erőink szinte nem voltak láthatók, még a menekülők áradata sem.