Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Horváth Sándor: Vadászbombázók és csatarepülők
réból". Azt is N. N. tiszt úr őrzi, az az ő csomagja, vele utazik, de ő nem tud róla. Lassan fogyasztjuk, eladjuk ezt-azt. Ma is kacsa a vacsora. Mindig akad olyan család, akinek katona a fia. Örömmel segítenek. Ilyenkor a bevetési csomagból a csokoládét, a kávét a segítő család kapja. A frontmoziban előzőnapi bevetéseinkkel főszerepet játszottunk. December 7-én egy bevetést repültünk. A Sió csatorna nyugati oldalán az oroszok hídfőt alkottak. Az átkelést bombáztuk nyolc géppel. Az égbolt némileg kitisztult, a felhőkben ellenség rejtőzött. Éppen felhúztunk a vetés után, amikor közénk csaptak. Mi Loós szakaszvezetővel jobbra kifordultunk. Nem tudtak bennünket követni. Mögéjük fordultunk, de elkéstünk. A hatalmas túlerő Sipos őrmester gépét már felgyújtotta. Égett a gépe, amikor elhagyta. Szerencsésen földet ért. Nem sebesült meg, hazakerült. Este rajta mulattunk, mert azt állította, hogy ő nem fél. Ez nem igaz, minden ember fél. A félelem érzése velünk született. Én is nagyon féltem a ködtől. Sipos nagy fiúnak mutatkozott, de ezt mi többiek nem fogadtuk el. Ismertük egymást, az eszét a helyére tettük. A halottak a hősök, az élők nem. Azok legfeljebb bátrak. Bátor az, aki válságos helyzetben legyőzi félelemérzését és azon uralkodni tud. December 8-án egy bevetést repültünk, ismét Hatvanhoz. Bevetés után a reptérről már indultunk haza. — Ma már nem lesz több bevetés! — volt az egyhangú vélemény. Az első autó már el is indult a reptérről, amikor befutott a bevetési parancs. Mi, a ráérők, akik még nem indultunk el, mi mentünk bevetésre, ismét Hatvanhoz, de bomba nélkül. Vadászbiztosítást repültünk. A földre pillantva behúnytam a szemem. Szegény Hatvan szörnyű látvány volt. Hiába mentünk biztosítani, az oroszok nem jöttek. A légiharc elmaradt. "Sírna" bevetés volt. De amig oda voltunk, orosz Bostonok bombázták repülőterünket. Láttuk őket, de messze voltak tőlünk. December 9-én ismét hátrább települtünk. Az oroszok egyre csak nyomultak előre, közel jöttek hozzánk. Uj repülőterünk Kemenesszentpéter. A Várkesző-Kemenesszentpéter között vezető út északi oldalán volt a hadirepülőtér, füves, kiöntéses árterülete a Rába folyónak. Gépeinket az út déli szegélyén vonuló hatalmas tölgyfák alatt rejtettük. Szállásunk Páli községben egy földes szobában földreterített rozsszalmán volt, N. N. tiszt úr jóvoltából. De mi Atyánknál nem tettünk panaszt. Nem vitatkoztunk, a mostoha szállást tudomásul vettük. Bebújtunk hálózsákjainkba és máris aludtunk. Ahogy áttelepültünk, beállt a tél. A talaj megfagyott. Repülni lehetett, de a frontvonal megállt. Nehéz heteket éltünk át. Reméltük, nyugalom következik. A sáros, rossz talajú repülőterek gépeinkben is kárt tettek. Szerelőinknek akadt dolga bőven. Az amerikai repülők egyre csak jöttek. Hozták hatalmas bombaterhüket. December 10-én havazott, majd olvadás következett. Köd, eső, havaseső váltották egymást. Pocsék idő volt, 10-től 15-ig nem lehetett repülni. December 16-án reggel a légi rész és a szerelők és fegyveresek egy része visszatelepült Várpalotára. Az eredeti 16 gép fele üzemképes. A kenyéri repülőtéren négy új gép várt átvételre és előrerepülésre. Ennek a feladatnak a végrehajtására Kishady főhadnagy, Sztrókay, Róza szakaszvezetők és én kaptunk parancsot. Páliból nyitott tehergépkocsin utaztunk Kenyéribe. A -1ГС hidegben irgalmatlanul átfáztunk. Azonnal gépbe ültünk, lemotorpróbáztunk. Hamar átmelegedtünk. Előkészültünk induláshoz. A gépek félkarajban álltak. Róza, Sztrókay, Kishady, Horváth sorrendben indultunk. Majd a levegőben váltunk helyet. Az előttem gurulók felkavarták a havat. A gépeket nem láttam, de tudtam, hogy elemelkedtek. Kishady főhadnagy indult, én a nyomában, kissé balra 30 m-re lemaradva. Előrenyomtam a gázkart, indultam. A hó fogta a gépet, de azért az szépen elhagyta a földet. Behúztam a futóművet és a fékszámyakat. A fák magasságában repültem 10-12 inén, amikor a gép elkezdett függőleges tengelye körül balra fordulni. Ellene csűrtem, nem reagált. Mikor már kb. 45°-ra bedőlt, lekaptam a gázt. A gép szépen viszszabillent vízszintesbe. Újra gázt adtam. Gyorsult, de ismét balra dőlt és a hátára akart feküdni. A fák koronája alá süllyedtem. Közeledett az erdő. Lekaptam a gázt, kikapcsoltam a gyújtást és elzártam a benzint. Mindezt egy pillanat alatt. Máris a földhöz csapódtam. Ez volt a szerencsém. Nagy sebességgel — mintegy 200 km-rel óránként — lapos szögben értem talajt. A gép csúszott, rohant... Egy farakás fogott fel, a gép megállt, de a fejem nem : belevertem a műszerfalba. A gép nem robbant, nem is gyulladt ki. Időben és jól cselekedtem. Ezt élve megúsztam ! A fejem vérzik, sebaj ! . . . Majd elán. Egy munkaszolgálatos lépett mellém : — A másik tiszt úr is leesett — mondta. — Hol ? — kérdeztem. — Ott! — mutatott jobbra előre. Igazat mondott. Kishady főhadnagy is ott állt gépénél, sértetlenül. Nem értette mi is történt! ? A fejemből még csöpögött a vér, mikor hozzá léptem. — Mi történt főhadnagy úr ? — érdeklődtem finoman. — Nem tudom, nem értem. A gép nem engedelmeskedett. Ide pottyantam. Szörnyű volt! Ja te vagy ? — ismert rám. — Ugye te kisértél ? — Igen, én kisértem, ahogyan illik. Az én gépem ott fekszik. Én sem tudtam vezetni. Szabotázs! — fejeztem ki véleményemet. — Nem tudom, nem biztos. De borzalmas érzés a te-65
