Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Halottaink
vei azok értettek a fegyverforgatáshoz, október 3-án déltől őrségbe osztották be — közöttük engem is — hogy a másnapi repülőnapon az "öreg" legénységet forgalomirányításra, rendfenntartásra, stb. igénybe tudják venni. Az őrszoba mellett volt a telefonügyeletes szobája, ahonnan az interurbán beszélgetéseket bonyolították le. Éppen pihenőben voltam, mikor úgy este fél tíz tájban bejött Imrey hadnagy úr és felhívta Nagykanizsán élő Édesanyját. Mi, pihenőben lévő őrségbeliek a telefonszoba nyitva hagyott ajtaján keresztül akarva, nem akarva végighallgattuk a beszélgetésnek a drót nyíregyházi végére eső részét Nem volt az más, mint az édesanyját hőn szerető fiú gondoskodásának megnyugtató és megható megnyilvánulása. Dönci bátyám tisztában volt azzal, hogy az ugrás nem veszélytelen és első gondolata Édesanyja felé szállt, őt meggyőzni, hogy nem kell aggódnia. Ez volt életem első találkozása Imrey Ödön — akkor — hadnaggyal, akit persze mi — önkéntelen tanúi a fent leírt telefonbeszélgetésnek — azonnal szívünkbe zártunk. 1934-ben avatták hadnaggyá és repülő pályafutásának első felében a REGVI-nél volt népszerű, szeretett és megbecsült oktató tiszt. Majd a Légierők parancsnokságán kapott fontos beosztást. Sajnos, a háború alatti beosztásáról nincs adatom, csak annyit tudok, hogy a háború után sikerrel elvégezte a Műegyetemet és mint diplomás gépészmérnök helyezkedett el. Persze őt sem kerülte el a volt "Horthyista" tisztek keserű sorsa, mellőzése, sőt üldöztetése, amit néma büszkeséggel viseltei. Ez év márciusában levelet kaptam húgától, melyből idézek: Utolsó hónapjait nálunk, Nagykanizsán töltötte. Combnyaktörést szenvedett. Megműtötték, szépen sikerült. Már kezdett járkálni. Akkor jött egy erős infarktus, mely álmában érte. Örültünk, hogy köztünk volt, sajnos, rövid ideig. Állandó kedves olvasmánya volt a Magyar Szárnyak, melyet mindenképpen szándékozott megrendelni. Sok szép órát töltött vele. Egy régi verset is őrizgetett. Elküldöm, hátha fel tudja használni. Nevében is szeretettel köszönti Kárpáti Ferencné" Álljon itt a vers Dönci baj társunk emlékére: Szerkesztő 46 LUDOVIKÁSOK írta Budapesten, 1944-ben Várkonyi László repülő vezérkari őrnagy Fiatal fiúk még, de mind talpig férfi, ha vállalni kellett a veszélyt és a bajt! Arcukon még anyjuk puha csókja égett, de nem ismerték ők a panaszt, vagy a jajt! Izmos kezükben a fegyver durva szíjjá, ajkukon vidám és néha hetyke ének, ám becsületüknek sem foltja, sem híjjá, megbocsájtók máshoz, magukhoz kemények, mindig bátrak, hűek, különbek, mint mások, békében és harcban a Ludovikások. — Szívükben a Haza, Nép és Kötelesség hármas eszményének örök lángja, ezért élni, s ha kell, ezért meg is halni, ez volt mindegyikük álma és vágya ! Ha veszélybe jutott ez a hármas eszmény s bújtak a vész felől száz felé is mások, — a fásult szivekben tovább élt a remény, — mert sugárzó szemmel, összezárt fogakkal, mint lányos-arcú, de jellem-óriások, álltak a romlásban a Ludovikások! Nem mérlegelték, hogy bukás lesz, vagy siker ha védeni kellett eszmét, vagy életet! Lángoló házba, vagy fuldokló gyermekért rohanva dobták be megedzett testüket. — S megmentették mindig azt, ami a másé, ha közben fiatal éltük ott is veszett! Dicső halál volt az ily Ludovikásé, mert őrizték nevét hű bajtársi szivek, s míg csak önmagukért éltek sokan mások így éltek a közért a Ludovikások ! Hol megtorpant a hit és megtört a gerinc, hol önzés lett úrrá az áldozat felett, hol a bátorságot gúnyolta a gyáva, s a megalkuvással fogott, titkon, kezet, hol a tisztaságot a sárba húzta le a tudomány-mezű vigyorgó rothadás, hol ál-humanizmus nyálával vonta be a hősi erőt egy rejtett világcsalás... ellentmondottak, mint büszke tagadások, egyenkint és együtt a Ludovikások! Es ha a harcmezőn, vízen, levegőben, halálos golyótól találva, elestek, vagy gépmadarukkal a földre zuhantak, utolsó, hagymázas lázukban, a testek boldog megnyugvással áldoztak a hantnak, mert úgy haltak meg, mint őrszemek a vártán, meg nem inogva és soha nem kétkedve s ahogy életükben remélték és várták! És amig zokogtak testük fölött mások, mosolyogtak, holtan, a Ludovikások !
