Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Halottaink
inkát: Jenőkét, Csanyát, Minyát, Tampit, Tubit és a többieket. Láttam a városban székelő, tekintélyt parancsoló székesegyházat és püspöki palotát, ahol itt-ott összeszedett bűneinket — no nem nagyokat — raktuk le olykor. Láttam a Savaria és Grastyán éttermeket, ahol vidám óráinkat töltöttük el. És persze, hogy láttam Bandi bátyámék meleg kicsi otthonát, melyet a házigazdának és tündéri feleségének, Sárikának a szeretete töltött be, akik kovászai voltak annak a baráti együttérzésnek, melynek emlékét a mai napig sem tudta felejtetni velünk az egész világba történt fájó szétszóródásunk és az ottiioni, sokszor embert próbáló életünk sem. Éjfélkor, amikor a kivilágított Várhegy erős reflektorai kialudtak és már csak a Bástya-sétány halvány fényű lámpái adtak némi fényt, mely bennem a repülőmasinák kékes kipufogó-lángját idézte, akkor a lelki szemeim előtt lebegő látomásaim és gondolataim is más irányba, komolyabbra fordultak. Amikor odakint, határainkon túl az egyet- és együttgondolkodó, cselekvő jó komák Bandi bá' irányításával már jól megtanulták térképeikről a megadott célhoz vezető repülő utat, agyukba vésték a bombázandó cél fekvését, képét, amikor rutinos kezükkel benyomták bohonc motorjaiknak a gázkarját, melyek többezer lóerejükkel megremegtették a hajnal előtti hűvös levegőt és magát a reptérül szolgáló mezőn végigszáguldó ormótlan masinájukat, akkor mindannyiukban megszűnt már a bennük érlelődő feladat okozta első izgalom. A vezérgépet vezető Bandi bátyánk is, most már nyugodtan nézett körül és jólesően nyugtázta magában, hogy társai hiánytalanul követik őt. Lassan világosodó, hajnalba forduló útjuk alatt azután már csak az esetlegesen felbukkanó ellenséges vadászokat vigyázták figyelő szemeikkel. Repülőútjuk egészen a célig nyugodt volt, de amikor ráfordultak bomázandó céljukra, akkor elszabadult körülöttük a pokol. Miközben fegyelmezetten együtt maradva szórták le súlyos terhüket, az ellenség légvédelme sem kímélte tüzet köpő lövegeit. A robbanó lövedékek egyre több pamacsa jelent meg gépeik körül és persze javarészük a vezérgépet kereste, hiszen annak kilövése esetén a fej nélkül maradó kötelék könnyebben eshet áldozatul a már riasztott vadászoknak. Az egyik légvédelmi lövedéknek egy kóbor darabja Bandi bá' vezetőfülkéjéből szakított ki egy kis részt, melynek apró szilánkja az ő balszemében kötött ki. Mindannyian tapasztalhattuk már, hogy egy kis porszem is mennyke kellemetlen tud lenni, elképzelhető, hogy egy ilyen csontig hatoló fémdarab mekkora fájdalmat okozhat, amikor az utat szakít magának a szemgolyó puha szövetébe. Dezsőké, a gép megfigyelője észrevéve Bandi bá' felszisszenését, azonnal segítségére kívánt lenni a gép vezetésében. Semmiség az egész — volt a fájdalomtól összeszorított fogalckal adott válasz — csináld csak nyugodtan tovább a dolgodat. Két kezével pedig a szokottnál talán valamivel erősebben ragadta meg a kormány két szarvát, mintha a szemében égő fájdalmat ezzel kívánta volna visszaszorítani. A kín azonban egyre erősödött, de nőtt Bandikában a kötelességtudat is, melyről már gyermekkorában sem feledkezett meg és nőtt benne a felelősségtudat is, mellyel gépe legénységének, sőt az őt követő és benne bízó egész századköteléknek tartozott. Erőt adott neki a Mindenható is — akiben egész életében hitt és bízott — ahhoz, hogy a sebesüléstől bódult fejjel, sokszorosára növelt akaraterővel hazavigye gépét és reá bízott századkötelékét. Támaszpontjához érve pedig olyan síma leszállást hajtott végre a vértől és könnyektől elhomályosult szemével, mint talán soha azelőtt. Az egész magyar királyi Légierőknek talán egy olyan tagja sem volt, aki ne ismerte volna Bandi bátyánkat, ne tisztelte és ne szerette volna az ő kedves modorát, tiszteletet adó és azt elváró egyéniségét, mindenkor jellemes magatartását és a barátságot minden más elé helyező lényét. Biztos vagyok benne, hogy ő az iménti dicsérő szavakat — ha köztünk lenne — elhárítaná magáról, de nekem az igazság kedvéért élnem kell vele, mert dicséretet nyerni és azt megérdemelni szép és helyénvaló, csak dicséretet nyerni és azt meg nem érdemelni csúnya. Kint, az ablakomon túl mintha már fölengedne a sötétség, idebent pedig bútoraim körvonalai — ha halványan is, de már — láttatni engedik magukat. Búcsúzom tőled Bandi bátyám, de csak rövid időre, mert néhány óra múlva kisétálok az itthoni Duna-part lépcsőihez, ahol Hazánk szíve, a Királyi-palota nézi magát a nagy vízben. Hiszem, hogy ott, az éjszaka oly tisztán látott emlékképeim mellé, jól ismert hangodat is meghallom, még akkor is, ha az abból a másik dimenzióból jön, mert itt is, a Lánchíd tövében és nálatok is, a Fekete-erdő szélén — ahogyan azt Tampi apósa oly kedves tájszólással írta : "A Dunárul fú a szél..." Tanyasi 39 Parányi Ferenc 1915 — 1993
