Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Halottaink

A túlvilágra sem egyedül, elveszett lélekként érkezett Bandikánk. Tárt lelki karokkal fogadták őt Mocsáry István vezetése alatt az ott repkedő "Boszorkányok". Mindhárom volt megfigyelő tisztem, Pajtás Laci, Vasváry Jóska és Sárszeghy Tibor. Továbbá Baracskay és Ginovszky zászlósok, Madarász Lajos őrmester. Asztalos Feri és Mády Csöpi. Brányi Sanyi és vele az én hajózó távirászom, Mazzagh őrmester. Most már Bajsa Bandi és Czelvikker Feri is. Továbbá Harsányi Gábor, az "öreg kubai" és Gyarmathy Micu, gépkocsi oszlopunk atyja, hogy csak az ismertebbekről emlékezzek.

Van még egy tény kettőnk életéből, mely annyira jellemző Bandi nemeslelkűségére és keresztényi megbocsátó szívére, hogy le kell újam. Az elmúlt három évtizedben, sokszori találkozásaink folytán nekem — harcostársának és egyik legjobb barátjának — ezt soha el nem mondta, most kellett megtudnom, halála után Sárikától: Bandi ismételten fel volt terjesztve a Lovagkeresztre hadiszalagon a kardokkal, de mert a Légierők legfelsőbb berkeiben volt egy elvi ellensége, aki elég befolyásos volt ahhoz, hogy a felterjesztést elfektesse, Bandi a nagyon is megérdemelt Lovagkeresztet sohasem kapta meg. Nem is kerülhetnek a túlvilágon azonos környezetbe, tehát Bandi még csak finom szemrehányást sem tehet neki, én azonban még innen a földről mélységesen elítélem repülő mentalitásunkhoz méltatlan gálád és minősíthetetlen magatartását.

Bandikám ! Odafönt a kötelék még nem teljes, maradtunk itt néhányan, akik csak az időt húzzuk, mert úgy érezzük, hogy az emberiség alja által okozott sok rossz mellett még vannak pozitív, jó és szép élményeink és ezeken belül feladataink. Ne csüggedj tehát Bandikám, felzárkózunk előbb-utóbb mindnyájan.

Az egész Veterán és a fiatal magyar Légierők nevében kívánom:

Nyugodjon lelked békében és "Jó túlvilági leszállást!"

vitéz Ghyczy Tihamér

Részlet Inokai Andrásnak öt nappal halála előtt a Szerkesztőhöz írt leveléből:

Gengenbach, 1993. évi március 4-én. Nem akarok Neked tanácsot adni kedves Dorka, mert arra Neked nincs szükéged, de engedd meg, hogy mint egyike az utolsó mohikánoknak, aki még aktívnak is mondható, megírjam Neked nézetemet. — Az évek elmúltak fölöttünk, mindig kevesebben leszünk, a mi repülő világunk elmúlóban van, az új repülő világ már nem a mi kenyerünk akkor sem, ha szeretjük, ha érdekel, ha megértjük és áldozatot is tudunk hozni érte! Kérdés az is, meddig tudjuk még fenntartani lapunkat ? Honnan keríted elő hozzá a szükséges anyagiakat ? Lesz-e olyan utódod, aki vállalja önzetlenül ezt a munkát és felelősséget ? Ha nem látod biztosítva azt, hogy a Magyar Szárnyak továbbra is a mai formájában és a mi szellemünkben jelenjék meg, akkor fájó szívvel, de búcsútkell vegyünk szaklapunktól... Tartsuk meg azt a régi magyar királyi honvéd repülő szellemet, abban az

eredeti formájában, ahogy azt az öreg repülő bajtársainktól örököltük, s ahogy magunk megéltük ... Ne ismerj semmiféle megalkuvást, még a lap fenntartása érdekében sem ! Te, aki eddigi szerkesztői munkáddal világszerte elismerést vívtál ki magadnak, Te ismerni fogod az utat, melyen valamennyiőnk repülő szíve szerint járnod kell...

Meg vagyok győződve arról, hogy Te is ebben a szellemben keresed a megoldást.

Kívánom, hogy legyen Veled a kérdés megoldásában közismert talpraesettséged, s legyenek Veled öreg és megbízható repülő bajtársaink, akik eddig is Veled dolgoztak...."

38

Bandi bátyád

Már csak egy kis idő és találkozunk Bandi bátyám

Németországban, a Fekete erdő nyugati szélén, nem messze a mi Dunánk eredetétől — mely ott még valóban kék — van egy kicsi városka, Gengenbach a neve. Mi itthon akár falunak is mondhamánk, de nem csak azért, mert kicsi, hanem mert olyan kedves és hangulata olyan barátságos, mint Hazánk nyugati szélén, az Alpok nyúlványán ülő falvainké. A hajdani repülőknek pedig azért nevezetes ez a kis település, mert ott él az Inokai család. A régiek közül sokan ismerték meg háború után ezt a városkát, mert Bandi bátyámék mágnesként vonzották magukhoz a világ minden tájára szétszóródott barátokat.

Ebből a városkából 93 március 10-én este váratlan telefonhívás futott be budai lakásomba. Az elmúlt idők megpróbáltatásai közepette Nagyasszonyunkká lett Inokai Sarolta kedves, de most szomorú hangja szólalt meg a drót másik végén és saját mondókájától szinte ijedten közölte, hogy Bandi bátyánk nincs többé közöttünk.

Szokatlan éjszaka következett számomra azután, hogy a telefonkagylót visszatettem a helyére. Szótlanul, mint akit fejbekólintottak, ültem csaknem pirkadatig kicsi szobám barokk foteljében, az előtt az ablak előtt, mely a kivilágított Ktályi-palotára és a Mátyás-templomra néz és akkor valami kedves, a szépre való emlékezés kedvessége keveredett szomorúságomba. Néztem a Mátyás-templom szomszédságában kiemelkedő, szintén kivilágított régi, volt Helyőrségi-templomot, azaz annak a háború pusztítását csodával határos módon átvészelt tornyát és akkor eszembe jutott, hogy — ha emlékezetem nem csal — '36-ban abban az istenházában esküdött örök hűséget egymásnak Bandi és menyasszonya, Sárika. A sokáig mereven nézett templom sziluettje lassan átváltozott és helyébe most lelki szemeim előtt a részünkre oly kedves, sok szép emléket őrző város, Szombathely jelent meg.

Láttam repterünket a már jócskán idejét múlt, mégis szeretett és szívesen repült masináival. Láttam parancsnokunkat, Orosz Bélát, aki — ha szigorú is, de — mindig egyenes, becsületes és magyar ember volt. Láttam huszonéves önmagunkat, idősebb és fiatalabb baráta-