Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Bajtársi levelek
a szemetet, mégpedig nagyon gyorsan, hanem azt, hogy: adjam elő, hogy jutottam ehhez a teméntelen sok pénzhez. El is mondtam azonmód németül — már ügy ahogy , amiből aztán senki nem értett semmit, persze az öreg sem. Úgy döntöttek, hogy egy tolmácsot hozatnak ki a katonai rendőrségről. Hamarosan be is futott egy pirossapkás corporal az osztrák tolmács kíséretében. Túl korai volt a "Na végre !" sóhajtásom : az osztrák elkezdett szörnyen hadarni, én pedig álltam, mint a "boíjú az újkapu előtt", vagyis nem értettem semmit. Kértem a tolmácsot: beszéljen lassabban. Erre ő — megértőén — lehalkította szavait, de a sebességet nem csökkentette. Nagy kínosan aztán ebből a kátyúból is kibontakoztunk és a kihallgatás további része aránylag símán folyt le. Elmondtam az esetet, ő tolmácsolt a jelenlévők hegyezték füleiket. Mintegy negyvenperces kihallgatás után a corporal jelentette az ezredesnek, hogy engem be kell vigyenek a rendőrségre, jegyzőkönyv felvételre. Indulás előtt az ezredes ráparancsolt a corporalra, hogy engem kihallgatás után hozzon vissza az ő felelősségére. Mindez egy szombati napon történt, ebéd után, amikor az angolok weekendje már megkezdődött, ennél fogva a rendőrség kihaltnak bizonyult. Nagy gondot okozott személyem, hisz angol tudásom nem volt elegendő az okirat megszerkesztésére, de még a német tudásomat sem minősítették megfelelőnek. Kihúztam őket a sárból : felajánlottam, hogy majd legépelem mondókámat magyarul, amit majd ők lefordítanak angolra. El is fogadták ajánlatomat. Azonmód számba nyomtak egy cigarettát, én pedig elkezdtem gépelni, betartva az okmány küllemére vonatkozó utasításaikat. Miután a gépelést befejeztem, azt három helyen aláíratták velem és elküldték azzal, hogy ha szükség lesz rám, értem fognak jönni. Következő hétfőn reggel megállt az épület előtt egy Jeep, abból kiszállt egy pirossapkás őrmester. A lépcsőházban találkoztam vele. Azt kérdezte tőlem, hogy ki az a John, akinél az a sok pénz volt ? — Én vagyok ! — válaszoltam és még ki is düllesztettem a mellemet. — Na akkor gyere velem ! Beültünk a Jeep-jébe és meg sem állt velem a katonai rendőrségig. Ott aztán egy tágas szobába vitt, ahol egy "U" alakú asztal fejénél már egy csomó piros-sapkás ült (katonai rendőrség), nők is voltak köztük. Odajött hozzám egy "nyakigláb" és bemutatkozott — magyarul —, mondván, hogy ő a tolmácsom, Ezt követően az őrmester mellém állt és feltűnően — hogy lássam — olvasni kezdte magyarnyelvű gépelésemet. Magamban jót mulattam, mert tudtam, hogy nem ért magyarul, de mégis csöndben maradtam. Vártam, hogy mi lesz ebből ? Nem kellett sokáig vámom : az őrmester hamar beleúnt a "tetetésbe", rádobta a papírt az asztalra, majd hozzám fordult. Ordítva mondta, hogy mindaz, amit leírtam, álnok hazugság. Felhívta a Figyelmemet, hogy valljam be az igazat, ellenkező esetben a börtönben fogok megrohadni. Nagyot nyeltem, elvörösödtem a sértés hallatán, talán még meg is remegtem, de iparkodtam idegeimen uralkodni, ami nem nagyon sikerült. Azelőtt soha nem keveredtem ilyen kényes ügybe, főleg rendőrségen. Észrevettem, hogy a teremben mindenki engem figyel. Ez aztán még jobban megzavarta nyugalmamat. Talán percekbe telt, míg összeszedtem magam, odaléptem az asztalhoz, felvettem magyarul gépelt vallomásomat. Az őrmesterhez léptem és rámutattam a három heyre, ahova nevemet aláírtam. így szóltam hozzá: — Amit itt aláírtam, az minden tekintetben megfelel a való igazságnak, még akkor is, ha VI. György Őfensége katonái ebben a kérdésben nem osztoznak véleményemben. A tolmács azonmód fordított. Némi fészkelődést észleltem az asztal túlsó oldalán, amit nem volt módomban közelebbről szemügyre venni. Keresztkérdések következtek, több ízben nekem kellett helyesbítenem, hogy nem "így", hanem "úgy" adtam le vallomásomat előzőleg. Közben el-el kalandoztunk a témától, s megtudták, hogy lovagolni, úszni stb. tudok, majd kifaggattak, hogy miért kaptam vitézi kitüntetésemet és hogy hány angol katonát lőttem le azért ? Ez a kihallgatás eltartott vagy egy óra hosszat, végül az ezredes felállt, a többiek követték. Megparancsolta az őrmesternek, hogy vegyen fel egy angolnyelvű jegyzőkönyvet az esetről, engem pedig küldjön el. Kiürült az "U" asztal, ottmaradt az őrmester, a tolmács és én. Működésbe léptünk Az őrmester kérdezett, a tolmács fordított, én válaszoltam, mire az őrmester verte a gépet. Úgy jó félóra múlva be is fejeztük a jegyzőkönyv felvételt. Az őrmester odatolja a papírt elém, kezembe nyomja a tollat: írjam alá! Ekkor jött a derült égből a villámcsapás ! Megtagadtam, mondván : nem tudom mit akarnak velem aláíratni. Dörgedelem, szitkozódás, majd közbelépett a tolmács könyörögve : — Atya ! Ne legyen hülye, ide csak az van írva, amit az imént mondott! — Lehet! — válaszoltam — de mivel nem értem, nem írom alá. Jött az újabb fogcsikorgatás, szidás jó katonai nyelven (amiben ők sem maradtak messze a mi "zupásainktól"). Még azzal is fenyegetett, hogy ki fog dobni a második emeletről az utcára. Ez sem segített Maradtam nyakasnak, mert már nyeregben éreztem magam ! A dühöngő őrmester telefonált az ezredesnek. Jelentette, hogy a John nem írja alá a jegyzőkönyvet. Az ezredez utasította, hogy csatolja a jegyzőkönyvhöz a magyarnyelvű vallomásomat angolra lefordítva, majd 188
