Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Bajtársi levelek
Egy csodálatos találkozás története A Magyar Szárnyaknak köszönhetjük, hogy ötven év után találkozhattunk és megölelhettük egymást. A MSZ 1991-es számának 157-ik oldalán közölt "Zuhanás egy Caproni 101- essel" című leírásomban megírtam, hogy a repülőgépvezető zászlós nevére nem emlékezem. Ezt a leírásomat Nagy János debreceni lakos is olvasta. Hozzám írt levelét fénymásolatban mellékelem. 1992. augusztus 15-én a Margitsziget-i Szent Mihály kápolnánál — ahol a meghalt repülők lelkiüdvéért minden évben ezen a napon istentisztelet van — találkozhattunk és megölelhettük egymást. Csodálatos találkozás és érzés volt. Ahogyan Nagy János elmondta, nem egy, hanem három halálos áldozata volt a balesetnek, sajnos az áldozatok nevére nem emlékszik. Akkor bizony ujjászülettünk !!! Jó leszállást, jó egészséget, maradok tisztelettel Szeged, 1992. szeptemberében. íme a levél: Kedves Barátom ! Szalay Márton Debrecen, 1992. július 16-án. Bizonyára meglepődsz majd, ha levelemet kézbeveszed. Úgy gondoltam, hogy Szegeden tartott repülő találkozón — vagy a tegnapi budapesti központi rendezvényen személyesen találkozhatom majd Veled. Ez nem sikerült és ezért most a levélírást választom arra, hogy arról tájékoztassalak — a MSZ 1991 évi számában közölt nagyszerű cikkedet olvasván —, hogy én vagyok (és főleg még én is élek ebben az árnyékvilágban), akit a "pilóta zászlósaként említesz, de nevére nem emlékezel. Hát csodálatos érzés volt, amikor az én első sebesülésem történetét olvastam a kanadai repülő lapban. Nem csodálkozom azon, hogy nevemre nem emlékszel, hiszen csak alkalmi volt a találkozásunk ezen a szerencsétlen (vagy mégis szerencsés ?) gépen. Annyit tudok most már Rólad budapesti forrásból, hogy nagyon aktív (Magyar Veterán Repülők Egyesületének 324-es számú) tagsági könyvvel rendelkezel és Szegeden élsz. Pár szót magamról: 1946-ig voltam a repülőknél 31 Szalay Márton havi frontszolgálattal — végig mint repülőgépvezető. Most békés nyugdíjasként élek itt Debrecenben és közel két éve már én is résztveszek a veteránok életében. Remélem, hogy a közeljövőben — de mielőbb szeretném, ha az életben is összettalálkozhatnánk és megölelhetnélek. Elmondhatnánk mindketten a múltban történteket. Sok mozzanatot én nem úgy tudok, ahogyan írod, de a lényeg az valóban pontosan úgy történt, amint azt írásodban leírod. Sajnálom, hogy a Te sebesülésed hosszabb időt vett igénybe s remélem súlyosabb bonyodalom nem bántott életedben. Találkozásunk érdekében megírom, hogy résztveszek a margitszigeti szentmisén augusztus 15-én, természetesen a debreceni veteránok között leszek a Taszáron augusztus 8-9-én tartandó repülőnapon is. Remélem, hogy örülni fogsz ennek a szinte hihetetlen találkozási lehetőségnek, ami közel ötvenéves múltunkban történt, az újjászületésünk óta. Majd életben — a jelzett helyeken —, vagy levélben megírod a lehetőségeidet. Kedves Családodat — Szeretteidet — és a repülő veteránokat ismeretlenül is tisztelettel üdvözlöm. írj arról is, hogy Vesztergom Mihály bajtársunkról tudsz-e valamit. Nagy János tart. rep. hadnagy Kezdődött az eset 1946 májusának valamelyik napján, mikoris a Villach-i DP tábor főbejáratához hivattak. Egy volt honvédem várt ott rám, széles vigyorral az arcán — elegánsan, civil ruhában, ő "lelépett" tőlünk, már amikor nyugatra visszavonulva a magyar határt átléptük. Azért jött, hogy Klagenfurtba vigyen magával az angol megszálló csapatok egyik tisztiétkezdéjére "csicskásnak". Nem sokat tétováztam. "Tele" voltam a tábori élettel, no meg a jó koszt, fizetés, lakás gondolata is csábított, így őrmesteri rendfokozatom ellenére igent mondottam. Bensőmben azért mégis úgy éreztem, hogy "zuhanófélben" vagyok. Másnap reggel máris munkába léptem, ami anynyiból állott, hogy reggel hét órakor felébresztettem a tiszteket, felszolgáltam a reggeli teát, rendberaktam ruházatukat, kifényesítettem lábbelieiket, stb. No meg hideg időben befütöttem a fürdőszobába. A tisztek — a tisztiétkezdében elfogyasztott reggeli 186
