Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Találkozók

sze, mintha minden rendben lett volna : nincs ellenséges vadász, nincs légvédelem, nincs oldalszél, sőt még időnk is van — hiszen benzinünk még van (!?) —, nos, akkor "katolikusán" kell repülnünk. Ez is jó lett volna, de a muszkák is ott voltak ! Először a légvédelem, aztán a vadászok szerették volna tudni, hogy mit keresünk ott

Végeztem jónéhány fényképező felderítést, de simán egy sem folyt le. Amint zavar mutatkozott, azonnal abbahagytuk a fényképezést. Ilyenkor hazafelé vettük utunkat, hátrafelé is figyelve. Ha csendesebb lett a terület, visszamentünk és folytattuk a fényképezést ott, ahol abbahagytuk, illetve "abbahagyatták velünk". Általában a lefényképezendő terület mindkét oldalán, a sávok meghosszabbításának irányában 5-8 km-re eső célpontot — gyárkéményt, kimagasló tereptárgyat, folyókanyart, erdősarkot, stb. — vettük célba az iránytartás elősegítése céljából. Legtöbbször négy-öt csík lefényképezésével eleget tettünk a területfényképezési feladatnak. Volt bizony úgy is, hogy egy terület lefényképezéséhez kétszer-háromszor is hozzáfogtunk. Egyegy feladat végrehajtása sok küzdelemmel, éberséggel, sokoldalú helyzetfelismeréssel járt, ami a teljes személyzettől jó idegeket, tökéletes összműködést követelt meg. Bizony erős akaraterő és elhatározás szükséges ahhoz, hogy a gépet erős légvédelmi tűzben vízszintesben tartsuk, sebességet, magasságot és irányt ne változtassunk, bármennyire is közel robbannak azok a barátságtalan pamacsok.

Mind a légtér, mind pedig az ellenséges terület figyelése rendkívül fontos és megosztott kötelesség volt. A megfigyelőnek a csapatok erejét, mozgását, összetételét és harci tevékenységét kellett kiértékelni és a térképen bejegyezni. A pilótának — a gép vezetése : motorok ellenőrzése, irány, magasság, sebesség, üzemanyag-gazdálkodás mellett — a légteret előre, a rádiós lövésznek — a harcállásponttal való összeköttetés fenntartása mellett — a légteret hátra kellett figyelnie.

Nagy gyakorlatot kívánt meg a műszerfal ismerete. Sok műszert kellett figyelni gyakori időközönként, egyrészt a navigációs műszereket (irány, magasság, sebesség, géphelyzet), másrészt a motor-műszereket (fordulatszám, szívótémyomás, olajnyomás és hőmérséklet, hengerfej hőmérséklet, üzemanyagkészlet és annak a motorokhoz való szállítása, stb.). A gyakorlott pilóta időnként szemével "végigsöpri" a műszerfalat, hogy a fent leírt navigációs- és motor helyzetet ellenőrizze. Ha valamelyik műszer nem az előre feltételezett értéken áll, azt a pillanat töredéke alatt fel kell ismerje és a helyzet korrigálására cselekednie kell.

A gép személyzete az u. n. "egymásközti" rádióval érintkezett, gégemikrofonnal. De hiába lett volna kielégítve minden műszaki követelmény, ha nem lett volna mindegyikünknek legalább 90 bevetése. Ez idő alatt úgy összeszoktunk, hogy egyik ismerte a másik minden mozdulatát, gondolatát. Ez az összeszokottság oly érték volt, amit nem lehetett semmi mással pótolni, s aminek áldásos előnyeit sokszor tapasztaltuk bevetéseink során.

Még ma is gyakran lelki szemeim előtt látom Csorba Feri tizedes, rádiós lövészünket, a szigorú és önfegyelmezett, nagyszerű katonát, akihez nem tudtam úgy szólni, hogy "Vigyázz"-ba ne kapta volna magát. Hiába mondtam : "Hagyd a katonásdit Feri !" — ő mégsem hagyta, és ez a viselkedése védőgáttal vette körül jellemét. Lévay Pál főhadnagy, a megfigyelőm, mindig csendes-szavú úri modorában kiadott határozott parancsait könnyű volt teljesíteni.

Az alábbi élmény már egy későbbi időpontban, 1943 őszén Kiev térségében játszódott le. Háborús tapasztalataim közül azért választottam ezt, mert küzdelmeink során ez volt a legnehezebb, egyúttal a legeredményesebb és legszerencsésebben végződő feladat.

1943. szeptember 21-én, esti eligazítás.

Kievben, a város főutcájában lévő egyik iskolaépületben volt a szállásunk, mintegy hét-nyolc km-re az északi reptértől. Minden nap, az esti eligazításon kapták meg a bevetésre kerülő gépszemélyzetek a másnapi feladatot és a bevetés időpontját. Ezeket a feladatokat — egy papírlapra felírva — kifüggesztették a századiroda bejárata melletti "Fali táblára". Az eligazítás szerint az FO-53 jelű gép személyzete — Lévay-Suttay-Csorba

— szeptember 22-én 12:30 órakor indul bombavetéssel egybekötött felderítésre. A reptértől 350°-os (északészaknyugat) irányban fekvő Csernobil irányában a szovjet csapatok átcsoportosítanak. Megállapítandó az ellenséges erők összetétele, ereje és mozgási iránya A gép magával visz négy db. 50 kg-os bombát, ami ledobandó a legérzékenyebb mutatkozó célra

1943. szeptember 22.

Indulás előtt a gép személyzete a feladatot megbeszélte és mindenki a saját felszerelésével — ki-ki a saját ejtőernyőjével, a megfigyelő a térképeivel, jegyzetfüzetével, távcsövével — elindultunk a ránk várakozó Adler gépkocsihoz. Gépkocsink a város széles főutcáján haladt. Kétoldalon a már részben lebombázott, fölrobbantott főúri paloták, a színház és a barokkstílusú opera maradványai, valamint a három-négyemeletes házak hosszú sora kísért útunkon.

Szép, napos, derült égbolt, az ősznek még a hangulata sem mutatkozott. Hűséges repülőgépem, — igaz jellemzése szerint a "Repülő szem" —, az F0-53-as jelű "Margit", a megbízható igaz bajtárs, ott várt ránk a repülőtér pázsitján. Úgy van az ember mindazokkal a tárgyakkal, melyek az idők folyamán a szívéhez nőttek

— mint pl. a repülőgép —, hogy a gép átveszi gondozója, kezelője jellemét. így válnak eggyé : a gép és az ember, a gép, mely elindítva teljesíti az utasítást. Mozgásba lendül, életre kel.

Szabó Janika, gépünk főszerelője bemelegített mo165