Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Találkozók

torral várt.

Minden rendben ! —jelentette.

Köszönöm ! —szóltam röviden és elindultam gépem felé, hogy "körülnézzem". Általában ezt tettük mi pilóták, akik a gépet repültük. Ezzel nem szerelőink munkáját akartuk ellenőrizni, ez még csak eszünkbe sem jutott. Ez egészen más, szinte rituális szokás volt, ami kijárt a repgépnek a pilótától. Ez a tradíció igaz gyöngyszeme volt a repülés megkezdésének.

Mindenki beült a helyére. Janika és Zombori Feri, a gép fegyvermestere, segítettek bekötni hevedereinket. Rövid motorpróbát tartottam. Ez nálunk így volt szokásban. Pilóta a helyén, féktuskók a kerekek előtt, a segédszerelő a "Schwanz"-on — a gép farkán — hasal, miközben a hasrahűzott botkormánnyal, teljes fordulatszám mellett — egyenként — mindkét motor gyújtásszériáit kipróbálom. Masinám ugrásra készen állt feladata végrehajtásához.

— Féktuskókat el ! — és kigurultam a starthoz. Szélirányba álltam s — még egy fékpróbával — bevettem az irányt. A hit és akarat rövid imává formálódott bennem. A kezembe markolt gázkarokkal lassan, majd fokozatosan gyorsuló előrenyomással teljes gázt adtam. Rövid nekifutás után megszűnt a kerekek jól ismert ellenkezése, majd a szárnyak átvették a terhet, levegőbe emelkedtünk és repültünk bevetési célunk felé : irány 350°, emelkedem 2000 m-re.

A meggyötört város romos épületeivel lassan mögöttünk maradt. Előttünk a tiszta égbolt, rajta nem látni egy tenyérnyi felhőt sem. Alattunk a tüzérek párbajoztak, hosszabb időközökkel. Felvillanó toroktüzükkel feleseltek egymásnak. Még szerencse, hogy ránk se hederítettek ! Persze hogy nem, mert nem légvédelmiek — állapítom meg toroktüzükből. Repülési irányunktól jobbra egy tavas-mocsaras terület húzódik északnyugat felé, Csernobil irányában. Szolgálati magasságban vagyunk. Nehezen múló percek. Alattunk a küzdőtér. A szembenálló felek egymást ellenőrző tevékenységén kívül semmi komolyabb mozgást sem észleltünk. A két ARGUS motor szorgalmasan pörgeti a csavarokat. Minden panasz, baj nélkül haladunk előre, mintha iskolában lennénk. Az "egymásközti" is hallgat, csupán néha-néha egy-egy nagyobb lélegzetvétel hallik. Nagy a csönd, mint vihar előtt. Ez nem tetszik nekem ! Nézem a műszerfalat: minden a helyén. Ez megnyugtató. Pásztázom a láthatárt: síma. Bent vagyunk az ellenséges terület fölött, úgy hat-nyolc km-re az első vonalaktól, 2000 m magasan. Mellettem megfigyelőm jegyzetel és távcsövével hosszasan figyel valamit. Arrafelé nézek, amit látok, nem zavar. Köhintek egyet, mintha a torkomat köszörülném. Saját hangom idegenül hangzik. Nyomban megkérdezem lövészemet:

— Mi újság, Feri ?

— Minden rendben ! —jön a felelet. Jó ez a tudat.

Most méginkább figyelni kell, mert bővülni látszik

a működési terület.

— Bent is, kint is, minden rendben ! — mondom én is a magamét. Megszólal mellettem megfigyelőnk :

— Előttünk, kissé előbbre, álcázott gépkocsik vonulnak északnyugati irányban.

Jobban odafigyelek.

— Most már én is látom ! — mondom.

— Távcsővel jobban látni — nyugtáz Lévay megfigyelőm. — Ez a cél János ! Még egy kicsit előre ! — kapom az eligazítást.

Irány és magasság jó, így maradni!

— Minden rendben ! — jelentkezik Csorba Feri, a nagyszerű bajtárs. A cél alattunk úszik a szovjet gépkocsioszlop valóságával.

— Ez jó lesz János ! — kiáltja megfigyelőm.

— Az a jó, ami biztos — jegyzem meg, miközben figyelem a légteret és az irányt.

Élesítés után a célra tartott vetést gépem enyhe billenése nyugtázza. Zuhan a négy db. 50 kg-os bomba. (A vezető bombaszámyak szögletében négy papírmasé síp különleges süvítő hangjával az ellenséges földi csapatok idegeit teszi próbára.)

A pillanatnyi gyors helyzetváltozások egyikünket sem engedik "fellazulni", idegeink pattanásig feszülnek. Nézem a légteret, minden síma.

— Minden rendben ! — jelenti lövészünk is.

— Menj lejjebb János ! Hadd lássam mégegyszer azt a gépkocsioszlopot! — szól megfigyelőm.

Ismét körülpásztázom a légteret, utána tekintetem a műszerfalra tapad. Minden műszerem mutatója a helyén. Jóleső érzés. Eszembe jut a néhány másodperccel előbb elhangzott parancs : "Menj lejjebb János !" — De a műszerfal után ismét az égre tekintek és tátva marad a szám ! Hogy nem láttam az előbb ?! A meglepetés ösztönös hallgatást parancsol, ezzel mindenki így van. Ez az állapot csupán egy-két másodpercig tart, mialatt azt látom, hogy tőlünk mintegy öt-hat km-re, kb. 4000 m-en, orosz vadászok repülnek, 11 óra irányában. Miután minden tisztán áll előttem, belekiáltom a gégemikrofonba:

— Orosz vadászok 11 órában, egy percen belül a nyakunkon vannak!

Az eddig eltelt "síma időben" megérlelődött az élniakarás valósága, mely most vajúdik. E pillanattól kezdve hármunk közül az parancsol, aki a leghamarabb "fején találja a szöget". Itt most nincs katonásdi! ... A "Menj lejjebb János !" eszemben sincs. Feszülten figyelünk mindhárman. Az "egymásköztin" állandóan tájékoztatjuk egymást. Fegyelmezett minden szó.

Helyzeti előnyünk csupán annyi, hogy alacsonyabban vagyunk a vadászoknál, így a gép terepszínű álcázó festése véd attól, hogy felfedezzenek bennünket. Ez ugyan vajmi kevés vigasz, mert mozgásban vagyunk, s az éles szem ránk találhat. A nálunk magasabban repülő orosz vadászok háttérré a kék égbolt, így őket má-166