Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Találkozók
pogathattuk, bele is ülhettünk, s kérdéseinkre két fiatal repülő mérnök adott szakszerű magyarázatot. Bár mi csak egyszerű kincstári ebédet kértünk, besétálva az ebéd-lőbe 60 Ft-ért meggylevest, sertéssültet rizzsel és sa-látával, majd szőlőt sőt puha, fehér lágykenyeret is tálaltak nekünk. Ezután múzeumukat mutatták meg, ahol láthattuk Veszprém és környéke repüléstörténetét, egyben a 87. Helikopter Ezredét is. Vendégkönyvükben felfedeztük volt bajtársunk Mészáros Sándor tavaly beírt sorait, majd mi is írtunk pár sort Wieland Ali jóvoltából és valamennyien aláírtuk. Búcsúzáskor Sáli Párizsból hozott minőségi vörösbort, Ali pedig amerikai whiskey-t adott át, hogy a parancsnok úrral koccintsanak a hálás látogatók egészségére is. így ért véget találkozónk ! A szervezésben és rendezésben résztvevő Szabó Pistának és Salamon Ferinek hálás köszönetünket fejezzük ki. Wieland Aladár és Frankó Tibor Teljes elismerés az elődöknek Amikor 1945 telén hazaérkeztem amerikai hadifogságból, tudtam, hogy nem piros szőnyeggel és rezesbandával fognak fogadni, de arra nem számítottam, hogy egy ablak- és ajtónélküli laktanyában — ahol helyenként a tető is hiányzott — fognak vallatni napokig az akkor már "Kisgazda" fennhatóság alatt működő "demokratikus" politikai tisztek. Az az esztelen gyűlölet, ami ezekből a "vallató" tisztekből áradt, majdnem azonnali visszafordulásra késztetett. Ha apánk nem lett volna a GPU fogságában, egy percig sem gondolkoztam volna. Mint kiszolgált repülőtisztet, egy kategóriába soroltak a csendőr, ejtőernyős és rendőr tisztekkel. Mindnyájan piszkos fasisztáknak minősültünk és a magamfajták, akik '44 novemberében avatódtak mint legutolsó "eresztése" a magyar királyi Honvédség tisztképzésének, mi lettünk a hírhedt "náci fasiszták". Hosszú kálváriámmal nem úntatom az Olvasót, elmúlt, s ma már inkább nevetségesnek tűnik, mint tragikusnak. Természetesen '56-ban megint belekerültem a "forrójába", s így nem várhattam meg, hogy az elvtárs bajtársak rakják a kötelet a nyakamba, ezért a még pólyás kislányommal a hátizsákban, nekivágtunk a nagy világnak. Fogadalmam szerint addig nem térhettem vissza, amíg orosz katonák tartották megszállva az országot.... Két évvel ezelőtt a régi Ludovikán részt vettünk egy nagy találkozón, de az oly nagyszabásúnak sikerült, hogy a hatalmas tömegben alig találtuk egymást. Ezzel a múltat lezárnám, talán még annyit a hitetleneknek, hogy vitéz Horthy István balesete nem volt német konspiráció, gépe egy földközelben végrehajtott túlhúzott fordulóban — egyszerű szóval mondva — lecsúszott, ami ezekkel az olaszoktól vásárolt gépekkel előfordulhatott! Most azonban vissza a lényeghez. Ötven éve, hogy a magyar királyi Honvédség egy esztendő alatt megint kétszer avatott akadémiát végzett tiszteket, s ezzel be is fejeződött egy történelmi korszak. Szeptember 16-án reggel a várbeli Mátyás templomban gyűltünk össze, hogy részt vegyünk a közös istentiszteleten, ahol a celebráló lelkészek hagyományos "csatapapi" szellemben prédikáltak a templomot zsúfolásig megtöltő veteránok és családtagjaik előtt. Az istentisztelet után a Hadtörténeti Múzeum udvarának egyik falára elhelyezett Hősi Emléktáblánál hallhattuk egyik társunk megemlékező beszédét, mely a fasizmus emlegetése miatt nem aratott általános tetszést. Az Emléktáblán mindhárom akadémia (Ludovika, Bólyai és Repülő) címerei alatt a negyvennégyes évfolyamok hősi halottainak nevei szerepelnek, sajnos hiányosan. A nagyméretű táblánál számos koszorúzási aktust nézhettünk végig. ШИВШИМИ 136 Az emléktábla megkoszorúzása. (Kókai-Kun Tamás felvétele.)
