Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Irányi Pál: Sóstótól Pockingig
helyezték el. Az osztály 1. százada a "Ricsi", a "Csontbrigád" és az amerikaiakkal vívott első légiharcokban megedzett, Ferihegyről áthelyezett Scholtz század pilótáiból tevődött össze. A 2. és 3. század személyzetét Heppes 50%-ban az oroszországi visszavonuló harcokban alatta szolgált pilótákból állította össze, a többit pedig a Vadásziskoláról frissen kikerült pilóták képezték. Az 1. század parancsnoka Scholtz Miklós százados, a 2-é Ujszászy György százados, a 3-é pedig Bejczy József főhadnagy lett. Az osztály Veszprémben hivatalosan 1944 május 1- jével alakult meg, de a május folyamán végrehajtott bevetéseket csak a már tapasztalattal rendelkező 1. század (fedőneve : "Zongora") végezte. Ezalatt a másik két század az eddigi tapasztalatok számbavételével gyakorló- és összeszokó repüléseket hajtott végre. A "Zongora" század utolsó önálló bevetését május 24-én repülte. Ezidőben a bevetési parancsokat a Szikla Központ már csak közvetítette, mert azokat Fels am Wagram-ból — Ausztriából — a német Birodalmi Légvédelem Délkeleti hadosztályának (Reichsverteidigung Sűd-Ost) parancsnoka : Handrick ezredes (az 1936-os Berlin-i olimpiászon eredményesen szereplő modem pentatlonista) adta ki. Az amerikaiak ezen a napon Bécset támadták és mire mi odaértünk, már ledobták bombáikat és hazatérőben a német vadászokkal harcoltak. Mi hazatérési parancsot kaptunk és keletnek fordultunk. Századparancsnokunk szűkebb köteléket rendelt el, amit mi nagy örömmel teljesítettünk, mert üymódon az elmulasztott légiharc által okozott bosszúságunkat a szűk kötelékrepülés élvezetével némikép enyhítettük. Az első raj vonalban — szárny szárny mellett — repült : Scholtz százados, Kasza szakaszvezető, Hincza zászlós és Beregszászi szakaszvezető. A 2. raj parancsnokságom alatt, szintén vonalban, közvetlenül Scholtz raja mögött és kissé alatta : Irányi főhadnagy, Bárány és Raposa őrmesterek. Negyedik emberem, Michna hadnagy hiányzott, mert még a start után motorzavar miatt vissza kellett fordulnia. Bár rövidesen újra startolt, utólémi bennünket már nem tudott. A harmadik raj — Benkő hadnagy, Nagy tizedes, Sárkány és Hemmert hadnagyok — teljesen hiányzott, mert még a Bécs felé tartó repülés alatt többször kellett felhőáttörést végeznünk és egy ilyen alkalommal — a már említett gyakorlathiány miatt — lemaradtak. Rajommal a vezérgép "farka mögött" nagy élvezettel repültünk, mikor jobbra felettem, de még elég meszsze egy erősen szétesett, megtépázott amerikai bombázó századot pillantottam meg. — Jobbra felettünk szétszórt bombázók — mondom a rádióba. — Igen, látom — felelte Scholtz. — Hát nem támadjuk meg őket ? — Nem, mert már kevés az üzemanyag — volt Scholtz válasza. Mint századunk elsőtisztje, általában mindig egyetértettem századparancsnokommal, de ez esetben kissé csalódtam, mert hiszen az esedékes támadás után pl. Szombathelyen is le tudtunk volna szállni. így kissé kiábrándulva néztem az amerikaiakat, de a szűk kötelék miatt természetesen a vezérgépet is kellett figyelnem. Egyszerre csak megdöbbenve látom, hogy Bárány őrmester (becenevén Bari) — ki szintén az amerikaiakat bámulta — becsúszott Scholtz és közém, mindkettőnket érintkezéssel veszélyeztetve. — Bari! Menj előlem, mert s...-be lőlek szóltam a rádióba, de már nem tudtam mondókámat befejezni, mert egy csomó becsapódástól megremegett a gépem.... Míg mi a szétszórt bombázószázadot bámultuk, egy tucatnyi Lockheed P-38-as Lightning lepte meg hétgépes "díszelgő" kötelékünket és csapott ránk. Automatikusan fejrenyomtam a gépet és teljes gázzal zuhantam meredeken lefelé. Zuhanás közben még láttam, hogy Bari — tőlem nem messze — szintén zuhan és még gondolatban meg is dicsértem, mert jó kísérő, aki a veszélyben is követi parancsnokát. Közben motorom mindjobban füstölni kezdett és azon gondolkoztam, hogy kiugorjak-e, vagy sem. őszintén szólva nem voltam híve az ugrásnak és így megpróbáltam a gépet a zuhanásból felvenni. Ez kb. 1000 m magasságban sikerült is. Alattam nagy sík gabonaföldet láttam és azon sikerült is hasraszállnom. Alig állt meg hasoncsúszó gépem, mikor az állandóan erősödő füsttől előre már semmit sem láttam. Villámgyorsan kiugrottam a gépből, melynek gépppuskái egyidejűleg őrületes tüzelésbe kezdtek. Körülötem csak gabonatáblát láttam, sehol egy lelket sem. Ez kissé nyugtalanított, mert a szűk kötelékrepülés közben nem tudtam figyelmet fordítani a navigációra, s fent ált a lehetősége annak, hogy valahol a Muraközben vagyok, ahol akkoriban már élénk partizántevékenység folyt. Miután egy rövid idő múlva géppuskáim — helyesebben azoknak a hőtől önrobbanó lövedékei — elhallgattak és a fülsiketítő hangversenyt síri csönd váltotta fel, tőlem kb. 150 m-re a gabonában mozgást fedeztem fel. Odakiáltottam: — Jónapot! Lassan egy fej tűnt elő a gabonából és igen bizonytalanul "Adj Isten !"-nel válaszolt. Ezek után kezeimet fenntartva és hadonászva siettem feléje. Egymáshoz érve melegen kezet szorítottunk. Egyszerre az egész gabonaföld megélénkült és mintegy 20-30 munkás rohant felénk. Eddig azt hitték, hogy amerikai pilóta vagyok, aki lövöldözéssel akarja elkerülni, hogy fogságba essék. Nagy érdeklődéssel tanulmányozták félig kiégett gépemet. Megszámolták a lyukakat és megállapították, hogy 35 találatot kaptam. Az előmunkás közölte, hogy egy Zala megyei grófi földbirtokon vagyok — melynek a nevét sajnos elfelejtettem — és egy szekéren bevitt a leszállás helyétől kb. egy km-re eső kastélyba. Ott egy 118
