Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Irányi Pál: Sóstótól Pockingig
feltűnően szép és csinos — 40-45 év körüli — asszony fogadott, aki igazi vendégszeretettel mindent elkövetett, hogy ez az egyáltalán nem szándékos látogatás a lehetőségekhez képest kellemes legyen. Telefon volt a kastélyban, így aránylag igen rövid időn belül tudtam Veszprémmel kapcsolatot teremteni. Ott még csak anynyit tudtak, hogy Nagy tizedes volt az egyetlen, áld Veszprémbe vissza tudott repülni és hogy Scholtz századosnak sikerült sérült motorral a szombathelyi repülőteret elérnie. A többi négy pilótáról még akkor semmit sem tudtak. No de ez a négy hős is rövidesen megérkezett a kastélyba, mert hiszen — mint kiderült — mind az öten egy kb. 15 km-es sugarú kör területén "értünk földet". Újra telefonáltam Veszprémbe, jelentvén a helyzetet és kértem egy kis autóbuszt hazaszállításunkra. Közben a grófné ugyancsak csinos 18 éves lánya is megjelent és aperitivek szürcsölése mellett vidáman ünnepeltük újjászületésünket, a remekül elkészített ebédre várva. Csak a késő délutáni órákban futott be a kisautóbusszal Kovács Sanyi hadnagy, aki pillanatok alatt beleszeretett a grófkisasszonyba, így miatta még húztuk is a viszszaindulást. Már késő este volt, mire Veszprémbe befutottunk. Ez az epizód szakszempontból bizony nem válik dicsőségére az egyébként már viszonylagosan tapasztalt és jó eredménnyel működő "Zongora" századnak, de — mint már az elején is említettem, a negatív oldalt — a hibát is ismernünk kell, mely ebben az esetben emócionáüs ok (szűk kötelékrepülés) volt. A szűk kötelékrepülésre koncentrálva elmulasztottuk a légtérfigyelést. 1944 június elsejével megkezdődött a teljes "PUMA" osztály bevetése. Ezeket a bevetéseket az osztályparancsnok minden esetben személyesen vezette és szigorú stílusával az osztályt a levegőben is a lehetőségek szerint együtt tartotta. Nem engedte meg, hogy bárki is "egyéni hősies" akcióba kezdjen. Sajnos a velünk szemben álló több mint tízszeres túlerő ezt a harcok végső fázisában már nem tette lehetővé. A legtöbb bevetés, mely kezdetben az osztályparancsnok irányítása alatt mindig sikerrel is járt, az aránytalanul nagy ellenséges túlerő hatása alatt a végső fázisban szétesett, s az elszenvedett veszteségek a sikereket elhomályosították. Az osztály pilótáinak életmódja — pszichológiai szempontból — úgy gondolom — az egész háború történetében egyedülálló volt. A pilóták Balatonalmádiban voltak elhelyezve, hogy a Veszprémet sűrűn fenyegető éjjeli légitámadások ne zavarják nyugalmukat. A "Zongora" század a Vasutasok üdülőjében volt elszállásolva, a 3. század, a "Drótkefe" pedig a rézsűt szemben lévő Balatoni Yachtklub üdülőjét kapta szállásul. A 2. század, a "Retek" sajnos egy kissé távolabb fekvő hotelben kapott elszállásolást és így a szabadidei baráti kapcsolatokban nem vehetett részt oly intenzíven, mint a másik két század. Ami azonban egyedülálló volt a légiháborúban : a kényelmes elszállásolás lehetővé tette a családtagok (feleségek, "menyasszonyok") elhelyezését is. így naponta megismétlődött a kép : a fiatal férj, vagy vőlegény reggel csókkal vált el szeretett társától és bizony gyakran már vissza sem tért Veszprémből. Erre az egyedülálló tragikusan romantikus helyzetre a "CSATLAKOZÁS" története a legjellemzőbb. Kezdetben — június-júliusban — a pilótákkal még jól feltöltött osztálynál megengedhető volt, hogy századonként 2-4 pilóta pihenőben maradjon Almádiban. Ezek a "pihenősök" voltak az Almádiban lévő családtagok "gavallérjai". Együtt figyelték úgy 11-12 óra között a Veszprémből bevetésre startoló gépeket, segítettek az asszonyoknak az elhúzó kötelékből kikeresni férjeik gépeit és amikor azok eltűntek, aggódással teli szívvel indultak el a kis vasútállomáshoz, melynek restijében egy legalább 55 fokos jóízű pálinkával zsongították idegeiket. Ez segített agyonütni az aggódó várakozási időt, míg a gépek — visszatérőben — újra meg nem jelentek. Az aggódás és izgalom ekkor újra a tetőfokára hágott, mivel rendszerint a bevetésre indulóknak csak egy része tért vissza és ráadásul ekkor már nem volt meg a lehetőség arra, hogy a gépekben ülőket felismerjék szeretteik, bajtársaik. Mikor a pilóták Veszprémből Almádiba estefelé visszaérkeztek, az autóbuszt egy aggódással teli, de egy kissé túl csillogó szemű csoport fogadta. Ezek a csillogó szemek annyira feltűntek, hogy egyik alkalommal a bevetésről visszatérő Bejczy Joe kissé felháborodva kérdezte : — Hát ti meg mit csináltatok, míg mi bevetésen jártunk ? ... — Semmit, csak kint voltunk az állomáson és kerestünk egy "CSATLAKOZÁST" — volt a válasz. így lett a kiváló, de túl erős pálinka "CSATLAKOZÁS" néven az egész osztály kedvenc itala. Vacsora után az egész társaság vagy a Vasutasok üdülőjében, vagy a Balatoni Yacht klubban gyűlt össze és onnan gyakran egy nem messze lévő zenés étterembe ment, ahol az életben maradtak ünneplése mellett halotti torral búcsúztak azoktól, akik bevetésről nem tértek vissza: a hősi halottaktól. Érdekes megemlíteni, hogy a zenés étterem kiváló zenekara a népszerű amerikai Glenn Miller számait játszotta. Ez talán annyiban tűnik bizarmak, hogy Németországban az amerikai zene játszása szigorúan tilos volt. Mi pedig, — kik nappal szintén az amerikaiak ellen harcoltunk — este az ő remek zenéjükre táncoltunk, mulattunk és gyászoltunk. A június-július havi sok bevetés az osztályt erősen legyengítette : az öreg (többszáz repülőórával és komoly harci tapasztalattal rendelkező) gárda mindig kisebbre csökkent. Jött az utánpótlás, mely túl gyors kiképzés után (100-120 órás pilótákat kaptunk), de annál 119
