Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)
Irányi Pál: Sóstótól Pockingig
sem esett. Az egyetlen, aki velünk törődött, Dóczy Lóránd hadiműszaki törzskari alezredes, a Repülő Kisérleti Intézet parancsnoka volt, aki — tulajdonképpen hatáskörét túllépve — áthívott minket az ugyancsak Ferihegyen állomásozó Kisérleti Intézethez és igazi mérnöki gondossággal két támadási módot dolgozott ki az amerikaiak ellen: a) A köteléket szemből, kb. 500 m-el alacsonyabb magasságból közelítjük meg. Mikor már majdnem a kötelék alá kerülünk, felhúzunk és így a kötelékre kb. egy másodpercnyi időtartamra sikerrel tüzelhetünk. b) Az ellenséges kötelék mellett kb. 500 m távolságra és kb. 200 m-el magasabban repülünk és a köteléket megelőzzük annyira, hogy a Dóczy által kiszámított és a szárnyakra ráfestett vonal az ellenséges kötelék vezérgépére mutasson. Ekkor a kötelékre ráborítva úgy kerülünk lövőhelyzetbe, hogy a bombázók "hónalját" — a szárny és a törzs csatlakozását — kb. egy fél másodpercig tűz alá tudjuk venni. 1944 április 3-án a déli órákban jöttek az amerikaiak egyenesen Budapest ellen : kb. 500 bombázó kb. 500 vadász kíséretében. Scholtz Miklós százados ezen a napon a Légierők parancsnokságára volt berendelve, így nekem kellett a századot vezetnem. A Szikla Központ irányítása mellett a Duna felett déli irányban 7000 m-ig emelkedtünk és a remek látási viszonyok mellett már igen hamar felismertük az ugyancsak a Duna felett északi irányban közeledő számtalan fekete pontot. Ebben a leírt megközelítési helyzetben természetesen a Dóczy által kidolgozott "a" verziót választottam és pontosan a leírt módon kötelékben végre is hajtottam ... de ! — milyen jó, ha az emberre a jó Isten külön gondot fordít: az a kiszámított egy másodperc a leválást illetőleg egy órának tűnt fel, mert egy olyan tűzijátékot, mint aminek a közepébe kerültünk — hála Istennek ! —, sem előtte, sem azután nem éltem át. A mai napig is isteni csodának tartom, hogy a leválást veszteség nélkül tudtuk végrehajtani. Ez a pánikszerű leválás azonban a köteléket teljesen feloszlatta és ezek után már mindenki egyedül a saját bőréért harcolt. Mindegyikünk azt gondolta, hogy az amerikai zöm őreá zúdult és így rádión keresztül segítséget kért Ez természetesen a rádió-közlekedés teljes csődjét eredményezte. Leszállás után siettem Dóczy alezredeshez és akasztófahumorral kértem, hogy az "a" verziót törölje a füzetéből. Ugyan akkor elhatároztuk, hogy legközelebb majd a "b" változatot próbáljuk ki. Ezután a — lényegében szerencsés kimenetelű bevetés után megdöbbenéssel értesültem arról, hogy nemcsak mi, az önálló vadászszázad voltunk bevetve, hanem felszállt "mindenki, aki csak tudott": a kiképzés alatt álló éjjeli vadászszázad (parancsnoka akkor Krúdy Ádám százados volt), a Repülő Kisérleti Intézet mind romboló (Me.210-es), mind vadász (Bf.l09-es) gépeivel, Csepelről a Repülő Átvételi Bizottság pilótái, sőt még a szolnoki vadászszázad egy Héja részlege is. Persze ennek az előkészítés nélküli "hajrá magyarok!" bevetésnek sok fájdalmas vesztesége volt. Eme szomorú tények megállapítása alkalmával fel kell tennünk a kérdést : ki volt mindezért a felelős ? A következő "éles" bevetés április 13-án volt, amikor az amerikai kötelékek első hulláma a Győri Waggon és Gépgyárat (ahol a Messerschmitt Bf. 109-eseket gyártották) támadta. Minket kissé későn riasztottak, úgy hogy mire Győr légterébe értünk, ott már minden füstölt és a Győrt bombázó amerikai kötelék már viszszatérőben volt. Ekkor kaptuk a parancsot a Szikla Központtól: "Térjen vissza Ferihegyre !" Scholtz százados : "Szabad a ferihegyi légtér ? Nincsenek ott amerikaiak ?" — Szikla : "Ferihegy szabad, nincsenek ott amerikaiak." Visszarepültünk tehát saját repülőterünkre, ahol a már jól begyakorolt módon — rajok szűk oszlopban, a raj gépei vonalban — megkezdtük a leszállást. Fékszárnyak, futók kieresztve, a Scholtz raj már földet is ért és gurul, mikor a leszálló mezőt sűrű bombabecsapódások érik. Rajommal kb. öt m magasságban repülve látom a becsapódásokat. Felnézek. Észre veszem, hogy fölöttünk egy kb. negyvengépes bombázó falka potyogtatja ajándékait. Első gondolatom — bizarmak látszik, de — az volt, hogy ennél nagyobb szégyen nem érhet egy vadászpilótát: egy fölülről eső bomba találja el. Azonban gyorsan határoztam és átstartolási parancsot adtam rajomnak abban reménykedve, hogy maximális emelkedési teljesítménnyel a bombázókat még visszatérésük közben el tudjuk érni és megtámadni. Sajnos, ezt a tervet csak én tudtam végrehajtani, mert az én átstartolási parancsommal egyidőben a Szikla Központ Budaörsre adott leszállási parancsot. Kísérőim azt az adást vették — nem az enyémet — és Budaörsön szálltak le. Szerencsém volt, mert még Gödöllő határában egy kissé lemaradt Liberatort el tudtam csípni és lelőni. Szerencsém tovább folytatódott annyiban, hogy a Ferihegy-i repülőtéren a sok bombatölcsér ellenére sikerült símán leszállnom : egy lyukba sem gurultam bele. E két első amerikai bombatámadás ránk nézve szomorú kimenetelének következményeképpen a Légierők parancsnoksága egy háromszázados vadászosztály felállítását határozta el. VESZPRÉM Az osztály felállításával Heppes Aladár őrnagyot bízták meg, aki 1943-ban mint a 102. repülő dandár vadászosztályának parancsnoka szerzett a szovjet hadszíntéren a visszavonuló harcokban haditapasztalatokat. Az újonnan felállított osztályt a Veszprém-i repülőtéren 117
