Magyar Szárnyak, 1993/94 (22. évfolyam, 22. szám)

Gaál Gyula: Közelfelderítők 1943: adalékok

és nehéz légvédelmi tűz fogadott. A szovjet páncélosok légvédelmi tüzérségük kíséretében vonultak előre, mert főellenségeik a zuhanóbombázók voltak. Amikor egy vagy több gép jelent meg fölöttük, hallottuk az ideges kiáltozást az orosz rádión. A haláltánc megkezdődött. Állandóan változtattuk az irányt, sebességet és magasságot. Az út tele volt páncélosokkal, ezeket kellett számolnom, típusukat felismernem. Hiába tértünk ki a tűz elől, a fekete, fehér robbanási felhők egyre közeledtek. Minél tovább jutunk, annál több a páncélos. Már nem számolom őket, mindegy. Parancsot adok a visszafordulásra, csak el a veszélyes területről, eleget láttam. Felében voltunk az éles fordulónak, amikor nagyot rázkódott a gép, a kormány megmerevedett és kezdtünk lefelé csúszni. A rádiós lövész bemondja, hogy nincs farok. Ellőtték a jobb függőleges vezérsíkot és oldalkormányt, de megmaradt a baloldali. Ketten kapaszkodunk a kormányba a pilótával, próbáljuk húzni: nem mozdul. Rugdossuk az oldalkormányt: az is merev. Közben csúszunk lefelé, most már a közepes légvédelem foszforcsíkjai cikáznak körülöttünk. A gép ismét megrázkódik, kopogás, csattanás, találat a jobb szárnyban, s a fejünk felől eltűnt a kabintető. Csak az orra maradt meg, ennek köszönhető, hogy a légnyomás nem repített ki bennünket. A motorok még sértetlenek. A pilóta leveszi a gázt a bal motorról és a jobb motorral próbálja a gépet a csúszásból kivenni. Ez sikerül, s most egy motorral repülünk, még mindig csúszunk balra, de több sebességet nem veszítünk. A magasságmérő 1500 m-t mutat. Búcsúzóul még egy találatot kapunk a bal motorba. A motor felbődül, majd gurgulázni kezd; ugyan még jár, de nem húz. Éppen időben kikerülünk a légvédelem hatótávolságából, de még mindig ellenséges légtérben repülünk. Eléijük-e saját vonalainkat ? Mindenesetre ezzel a géppel nem lehet leszállni, s ezért kiadom a parancsot: ugráshoz előkészülni! A gép minden pillanatban széteshet a levegőben."

"Közben sebességünk minimumra csökken, az átesés határán lebegünk. A gép féloldalra billenve traverzálva repül . . . Lassan átvergődünk az arcvonalon. Szerencsések vagyunk : hátszelünk van, s ha ugrani kell, nem visz vissza az ellenséghez. Ahogy biztonságban érezzük magunkat, mindent meg-próbálunk. A rádiónk működik. A repülőtéri rádióállomás jelentkezik, közli, hogy végighallgatta az egész légvédelmi harcot és a Stukák már útban vannak a páncélosok ellen."

"Az osztályparancsnok azonnnal utasított kényszerleszállásra. Jelentettem, hogy nem lehet, mert képtelenek vagyunk a gépet ismét vízszintes helyzetbe hozni. Mondtam, hogy megpróbálunk előre menni, magasságunk 1000 m, ha baj van, ugrunk. Állandó összeköttetésben voltunk, az egész repülőtér személyzete a rádió körül tolongott, ők is, mi is szerettük volna a "Táltost" hazavinni. Kiürítették a repülőteret, a mentőkocsik, tűzoltók felsorakoztak a repülőtér szélén."

"A motort kikapcsolni nem lehetett, mert nem volt sebesség, siklani sem lehetett, s így nem maradt más hátra, mint minimális sebességgel, egy motorral huzatva, egykerékre tökéletes leszállást végrehajtani. A gép veszedelmesen lógott balra, tehát bal kerékre kellett letenni. Még mindig ugratni akartam a személyzetet, de Czigány Bandi ennyit mondott: 'Leteszem a gépet sértetlenül !' Ezt megtagadni bizalmatlanság lett volna, s ekkor már nem a katona, hanem az ember, a barát szólalt meg bennem. Bandi csaknem tíz évvel volt fiatalabb nálam, több mint 100 bevetést repültem vele, ismertem minden gondolatát, mozdulatát. Néha helyet cseréltünk, amig elszívott egy cigarettát, soha hibát nem csinált és vakon bízott bennem. Térképet soha nem vitt magával, ezzel is kifejezve, hogy tökéletesen bízik navigációmban. Most rajtam volt a sor. Hazárdul, játékos fejjel próbára tette bizalmamat, de nem ő vizsgázott most, hanem én. Ezért nem gondolkoztam sokat. — 'Leszállni!' — adtam ki a parancsot. Valahol a repülőtér közepén értünk földet. Ä leszállás nem volt kimondottan mintaszerű, de sem a mentőknek, sem a tűzoltóknak nem akadt semmi dolguk."

Nem sokkal később, augusztus 27-én Tarnovka légterében két ellenséges vadász támadta gépüket alulról. Géppuskatalálat érte a bal vezérsíkot és a bal motort, ezért a felderítést nem folytatták. Szeptember 1-én műszaki hiba miatt kellett a felderítést félbeszakítani. A bal motor kihagyott, majd tíz perc múlva leállt. Öt perccel később a jobb motor felmelegedett, lefulladt és leállt. Petrovihogtól délnyugatra kényszerleszálltak, a gép és személyzet sértetlen maradt.

Szeptember 9-én Mirgorod légterében ellenséges páncélosok felderítése volt a feladat. Ezúttal megadták az első vonalban küzdő német páncélosok rádióhullámhosszát is. Sikerült felfedezni nyolc db. T.34-est tüzelőállásban, amikkel három Tigris állt szemben, szintén beásva. Tömő azonnal hívta a páncélosok parancsnokát, de az nem jelentkezett, sőt a reptéri rádióállomás sem tudott összeköttetést teremteni a páncélosokkal. Bombát ekkor nem vittek a gépen, a rádió csődöt mondott, s ezért a hagyományos metódushoz folyamodtak. Tömő jelentőhüvelyt dobott le az egyik Tigris mellé, közölvén, hogy a szovjet páncélos ék alig két km-re van tőlük. A hüvely lila füstöt bocsátott ki magából, ami egyben a veszély jele is volt. A németek kioltották a füstbombát és elolvasták a jelentést, amin az ellenséges harckocsik helyzete és száma be volt rajzolva. Pár perc múlva a németek megindultak és lőtávolságig megközelítették a gyanútlan T.34-eseket. Ötletszerűen, Tömőék zuhanni kezdtek, az első T.34-esre dobva egy lila füstbombát. Az oroszok azt hitték, hogy őket akarják bombázni, de amikor észrevették a lila füstöt, tudták, hogy másról van szó. Ekkor azonban már késő volt: a három Tigris nyílt tüzelőállásba ment és nyu102