Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tarlós József: Utolsó felvonás
dott. A légcsavar is leszakadt, messze a gép mögött feküdt. A gép farka mutatott a leszállási irányba, az orra pedig a Bug folyó felé nézett. Mivel látásom nem javult, befogtam a jobb szememet. Semmi változást nem észleltem. Befogtam a bal szememet: nem láttam semmit. Tehát a jobb szememmel van baj. Mi történhetett vele ? Megtapogattam. Valami piros, nyúlós anyag maradt a kezemben. Ez lett volna a szemem ? Mindegy ... ezt a nyúlós anyagot el kell távolítani. Hozzáláttam, de valami nyirkos, szőrös csomóba markoltam. Hát az a saját — akkor még dús — hajam volt ! Mire sikerült félrekotomom, nagy megkönnyebbülésemre a jobb szemem látása is visszatért. Úgy látszik, hogy a fejemmel túrhattam a földet az átvágódás következtében, s a hajam megmentette a szemem világát. De hogy került a hajam a szemem elé a Haube (repülő fejvédő) alól ? Levettem a Haube-t. Az eleje ronggyá volt szakadva és csupa zöld volt, nyílván a növényzet színezte el. Körülnéztem, s láttam, hogy kb. 200 m-re tőlünk egy erdő húzódik. Szerencse, hogy nem abban kötöttünk ki. Reméltem, hogy az erdő mindkettőnknek szerencsét hoz. Hirtelen sustorgásra lettem figyelmes . . . mintha valaki az erdő felől a gabonatáblában felénk közeledne. Nem tudtam, hogy az erdőt nem szállták-e meg a partizánok, ezért — mindn eshetőségre felkészülve — csőre töltöttem a géppisztolyt . . . Rövid idő múlva egy német katonasapkát láttam kivillanni a gabona felett. Egy magas, karcsú, fiatal hadnagy jött elől, utána hat-nyolc főnyi beosztottja. — Feldwebel József Tarlós melde gehorsamst ! — jelentkeztem le nála, mintha a protokoll abban a helyzetben olyan fontos lett volna. Elég betyárul nézhettem ki megtépázott öltözékemben. Ami kilátszott repülő overallom-ból, az vastagon be volt vonva piros sárral. Egyáltalán nem volt emberi formám. A tekintetem is eléggé zavaros lehetett. Úgy éreztem magam, mintha valahol az álom és ébrenlét határán lebegtem volna. A hadnagy csodálkozva nézett rám. — Maga honnan került ide ? — kérdezte. Onnan, a gép hátsó kabinjából — mutattam rá földművemre. — Az nem lehet, onnan élő ember nem kerülhetett elő ! Megvizsgálták a gépet és a földművet, s többször csodálkozva rámnéztek: — Glücklich, glücklich, sehr glücklich — mondogatták, pedig elég szerencsétlennek éreztem magam. Megint motorzúgás hallatszott és a Bug felől közeledett felénk balkisérő gépünk, a nyolcas, fedélzetén Timler Ferivel és Stáhl Gézával (akiről 47 évvel később tudtam meg, hogy a másik keresztneve László). A gép mögött látszottak az Iljusin I1.2-esek, amint alacsonytámadták a német gyalogsági állásokat. Olyan közel voltak, hogy az volt az érzésem : mindjárt ránk csapnak. Ez kettős veszélyt jelentett. Ide repülnek, hogy a stukát lelőjjék, ugyanakkor a mi gépünkre is rácsapnak, hogy felgyújtsák. Gyuszi még a gép alatt van ! Bekecsemet jobbkézbe fogva, nyugat felé integettem vele, ugyanakkor a bal kezemmel a Bug felé mutattam. Megértették, hogy miről van szó és elhúztak nyugat felé, miközben számybillentéssel elköszöntek. Mikor a fejünk felett voltak, vettem észre, hogy lóg a bal csűrőlapjuk. Tehát ők is sérültek, valószínűleg találatot kaphattak. Mikor bajtársaimat biztonságban tudtam és nem látszott valószínűnek, hogy az I1.2-esek észrevesznek bennünket, megkértem a hadnagyot, hogy segítsék kiszabadítani Gyuszi barátomat a gép alól. Mindjárt a bal szárnyvég alá álltam, s a németek követték példámat. Vezényeltem : Hórukk ! — Nagyot emeltem, aztán összecsuklottam. Alig tudtam lélegzeni. Kapkodtam a levegőt és ugyanakkor éles szúrást éreztem a hátamban. A gép természetesen meg sem mozdult.. A hadnagy azonnal átlátta a helyzetet: azt, hogy beszámíthatatlan állapotban vagyok, különben nem akartam volna velük megemeltetni a négy és féltonnás gépet. Magam is beláttam, hogy szinte magatehetetlen vagyok. A hátamban a szúrás tompult, de a kapkodó lélegzés állandósult. A hadnagy azonnal intézkedett. Elküldte egyik emberét, aki rövidesen az ő parancsnoki kocsijával tért vissza. A németek gyalogsági ásókat vettek ki a kocsiból, tüneményes gyorsasággal árkot ástak a gép baloldalán és be, a szárny alá. Közben a hadnagy engem vett kezelésbe. Kikérdezte, hogy hol van a támaszpontom, melyik osztály- és ezredkötelékhez tartozom és hol a szálláskörletem.A kért adatokat igyekeztem gyatra német tudásommal lehetőleg értelmesen megadni. Arcmimikával nem tudtam kísérni előadásomat, mert az arcomat is vastag, vértől vörös sártakaró fedte. A támaszpontot és a szálláskörletet berajzoltam a hadnagy térképébe. Megkértem, hogy helyzetünket ő is rajzolja be az én térképembe. Megkérdeztem : mi a legközelebbi lakott hely ? "Thodorsoff' — írta rá egy cédulára. Közben a német katonák is elkészültek az árokkal. Igyekeztek engem távoltartani, de azért láttam, hogy Gyuszira visszacsúszott a kabintető. Úgy látszik, a fürészfogak nem kattantak a helyükre. Mikor a katonák lehajtották a kabintető szélét — hogy a pilótafülkéhez hozzáférjenek —, láttam, hogy rengeteg vér folyt előrefelé. A hadnagy bebújt a fülkébe és sokáig vizsgálódott. Mikor visszajött, szomorú arccal közölte velem, hogy barátom meghalt. A fejsérülése halálos volt. Könyörögtrm neki, hogy vegyék ki, hátha mégis él !? Nem tudtam, vagy nem akartam elhinni, hogy Gyuszi meghalt. A hadnagy felszólított, hogy szálljak be a kocsijába, s bevisz a kórházba. — Nem megyek sehova ! Megvárom, amíg barátomat kiveszik a gép alól, mert nem hiszem el, hogy meghalt. Kórházba nem megyek, a támaszpontra akarok visszajutni. A barátomat vigye kórházba! Elég hisztérikusan viselkedhettem, mert a hadnagy most már nagyon erélyesen felszólított, hogy szálljak be a kocsiba ! Mivel nem mozdultam, utasítást adott két jól megtermett, markos katonájának, akik minden ellenkezésem ellenére megfogtak két óldalról, beültettek az autóba és a hadnagy elindult velem. Útközben mondta, hogy legyek nyugodt, a katonáknak utasítást adott, hogy a bajtársamat vegyék ki a gép alól és temessék el. Amíg feladatukat végre nem hajtják, a gépkocsioszlop nem indul tovább. Nem lehet tudni, hogy milyen belső sérüléseim vannak, elvisz egy tábori kórházba és kivizsgáltat. Ha onnan elengednek, visszamehetek a támaszpontomra, de ő a saját felelősségére nem engedhet el engem. Beláttam, hogy igaza van, de azért úgy éreztem magam, mintha ketté lennék vágva és egyik felem ot maradt volna a Sutykó II alatt, a földbenyomódott kabinban. A gabonatábláról rátértünk egy eléggé megviselt műútra és elindultunk észak felé. Először a hadnagy az alakulatához vitt és rábízott két katonájára azzal, hogy mosdassanak meg és — amennyire lehetséges — hozzanak rendbe, ö eltávozott, de rövidesen visszajött. Gondolom, hogy parancsnokát tájékoztatta és engedélyt kért kórházba szállításomra. A két katona jól megmozsdatott hipermangános vízben. Lenyúzott orromat és sérült jobbkezemet fertőtlenítették és a lehetőséghez képest rendbehozták a ruházatomat. Visszatérte után a hadnagy úgy nézett rám, mintha nem ismerne meg, akkora változáson mentem keresztül. Visszaültünk az autóba. Indulás előtt a hadnagy elkérte az ejtőernyőmet. Neki adtam, hiszen a kórházban úgysem tudtam volna mit kezdeni vele. A géppisztolyomat is kérte,de azt nem adtam oda, pedig tudtam, hogy a németeknek mennyire tetszik a magyar géppisztoly. Fegyvertől katona önként nem válik meg. Indulás után röviddel sűrű erdőbe értünk, ahol aknabecsapódá98
