Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Tarlós József: Utolsó felvonás

soktól fel volt szaggatva az út. A hadnagy teljes sebességre kapcsolt, valószínűleg partizánveszély miatt. Láthatta, hogy menynyire szenvedek a rázkódástól, de csak akkor lassított, mikor az erdőből kiértünk.

Este nyolc óra körül lehetett, mire a tábori kórházba értünk, de a németeknél már akkor alkalmazott nyári időszámítás miatt ez zónaidőben két órával többet jelentett. A hadnagy úgy adott át a kórházparancsnoknak, hogy minden rendelkezésére álló adatomat közölte vele. Azt is elmondta, hogy hol és milyen körülmények között találtak rám.

A kórházban — ahova eddig még látogatóba sem mentem el szívesen — kijelölték az ágyamat, bemutattak egy szimpatikus szakaszvezetőt: Unteroffizier Karl-t és közölték, ha bármi kívánságom van, csak őt szólítsam, mindenben rendelkezésemre fog állni. Ezután orvosi vizsgálat következett, ahol belém nyomtak valami istentelenül kellemetlen injekciót, bekötöztek és az overall-om gallérjára erősítettek egy drappszínű, hosszúkás sebesültkezelési lapot, amire a szükséges adatokat jegyezték fel.

Szükségem is volt Kari szakaszvezetőre, mert nélküle még kimenni sem tudtam. Csak feküdtem az ágyon teljesen zsibbadt fásultságban, sem enni, sem inni nem tudtam.

Másnap, július 18-án Kari értem jött azzal, hogy másik kórházba megyünk. Nem tudom hány óra lehetett, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Felöltöztem, fogtam a géppisztolyomat, amit Kari átvett tőlem, mert látta, hogy nem tudom vinni, aztán lekísért az épület előtt álló mentőkocsihoz, amiben már három sebesült német katona feküdt. Mindhárom eszméletlen volt. Semmi más nem látszott belőlük, csak a vérrel átitatott kötések. Az egyik hörögve vette a levegőt. A jobboldali alsó hordágy volt szabad, azt Kari kihúzta, rásegített, mellém fektette a géppisztolyt, helyretolta a hordágyat, beült a vezető mellé és már indultunk is.

Nem tudom, hogy merre vittek, mert a mentőkocsiból nem lehetett kilátni. A bent uralkodó félhomályban csak annyit láttam, hogy társaim mozdulatlanok, az életnek semmi jelét nem mutatták, csak a bal felső hörgött egész úton. Az útból csak annyit érzékeltem, hogy hol jobbra, hol balra fordulunk, hol emelkedőnek, hol lejtőnek megyünk. Itt-ott csatazajt is lehetett hallani, tehát közel voltunk az első vonalakhoz, talán éppen azok mögött. Alighanem a szovjet csapatok előnyomulása miatt telepítettek át minket egy másik kórházba.

Egyszer csak éreztem, hogy már nem a terepen, vagy dűlőúton haladunk, s a mentőkocsi rövidesen megállt. Hallottam, hogy Kari jelenti egy orvos ezredesnek : négy sebesültet hozott, három eszméletlen németet és egy magyar stukarepülőt.

— Lássuk először a stukarepülőt — mondta az ezredes. Kari szinte szóról szóra elmondta azt, amit a hadnagy jelentett, amikor engem az első kórháznak átadott. Kinyílt a mentőkocsi ajtaja, Kari kihúzott a hordággyal együtt és én — nem várva meg, hogy lesegítsenek — minden erőmet összeszedve úgy léptem le a hordágyról, mintha semmi bajom sem lett volna. Pedig akkor már kezdett felengedni a zsibbadtság és éreztem, hogy valami nincs rendben. A fejem szédült és fájt. Mégis, azt mondtam az orvos ezredesnek, hogy nem érzek semmi fájdalmat és vissza akarok menni a támaszpontomra. Az orvos megnézte a kezelési lapomat és azt mondta, hogy ő csak örül annak, ha valaki nem akar bemenni a kórházba, mert annyi a sebesültje, hogy már nem tudja hová elhelyezni őket. Megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Noha már a Nap állásából ítélve erősen délutánba hajlott az idő — előző nap dél óta semmi nem ment le a torkomon, s már éreztem, hogy éhes és szomjas vagyok —, mégis azt válaszoltam, hogy nem. Attól féltem, hogy ha bemegyek a kapun, észreveszik rozoga egészségi állapotomat és ottfognak.

A közelben tartózkodott egy páncélozott jármüvekből álló gépkocsioszlop. Az ezredes közölte velem : elintézi, hogy visszakerüljek a támaszpontra. Odaintette a gépkocsioszlop parancsnokát és megkérte, hogy az útjukba eső vasútállomáson tegyenek fel egy Msztana felé menő vonatra.

Elbúcsúztam az ezredestől és Kari-tói, elfoglaltam a helyemet a parancsnok által kijelölt gépkocsiban. Most már megengedhettem magamnak, hogy ne akarjak annyira egészségesnek látszani, mert megúsztam a második kórházat is. Akkor még nem tudtam azt, hogy ezt később nagyon keservesen meg fogom bánni.

Beértünk egy városba. A gépkocsioszlop a város előtt megállt, csak a mi páncélozott jármüvünk ment be a városba. Az állomáson találkoztunk két magyar katonával, akik éppen a Msztana felé induló vonatra vártak. Kísérőim átadtak nekik azzal, hogy segítsenek fel a vonatra. Megígérték, hogy nemcsak fel, hanem le js segítenek, mert ők még tovább utaznak.

így kerültem esti szürkületben támaszpontunk körletébe. A vasútállomástól a körletig a géppisztolyomat a földön húztam, mert vinni nem volt erőm.

Legelőször Szőr Atya szállására mentem, aki a tőle megszokott "gyöngédséggel" átölelte a vállamat. Megkértem, hogy ezt egy kicsit óvatosabbsan tegye, mert most már mindenem kezdett fájni. Megkérdezte:

— Gyuszival mi van ?

— Meghalt ! — mondta egy idegenül csengő, tompán kongó hang ... mintha nem is én lettem volna.

Szőr lelhajtotta a fejét és tőle szokatlan csendességgel csak ennyit mondott :

— Istenem ! A legjobb rajparancsnokomat veszítettem el!

Aztán szó nélkül a szekrényhez lépett, egy üveget és két poharat vett elő, majd elkezdett lelket önteni belém a jófajta kisüstijével. Mikor úgy gondolta, hogy ez kellőképpen sikerült, hivatta dr. Szentkereszti Laci bácsit — új századorvosunkat — és a gondjaira bízott.

Laci bácsi megnézte a kezelési lapomat és azt a reményét fejezte ki, hogy az agyrázkódáson kívül nincs semmi bajom. Ellátott fájdalomcsillapítóval és a lelkemre kötötte, hogy amint nyugodtabb körülmények közé kerülünk, azonnal jelentkezzem nála alapos kivizsgálásra.

Laci bácsitól a szállásomra mentem. Rajunk személyzete egy szobában lakott. Szokatlan csend fogadott. Minden össze volt csomagolva. A mi holmink is — Gyuszié és az enyém — útrakészen az egymás mellett lévő ágyainkon volt elhelyezve.

Bajtársaim azzal fogadtak, hogy másnap áttelepülünk. Miután beszámoltam nekik a történtekről, nagyon elszomorodtak. Gyuszit mindenki szerette a századnál. Nála rátermettebb rajparancsnokot nehezen lehetett találni. Timler Feri elmondta, hogy a német gépkocsioszlopot ők állították meg sturcolásaikkal. Mikor az oszlop megállt, akkor felváltva hol mi fölöttünk, hol a gépkocsioszlop fölött sturcolgattak addig, amíg a gépkocsi oszlop tagjai közül néhányan felmentek egy út melletti emelkedőre, ahonnan meglátták a mi gépünket, integettek a többieknek és elindultak felénk.

Timlerék sokáig semmi mozgást nem láttak gépünk körül. Egyszer csak egy véres kéz kinyúlt a szárny alól és egyengette a földet, de hogy melyikünk keze, azt nem tudták.. Azt sem tudták, hogy melyikünk integet, termetre olyan egyformák voltunk Gyuszival. Sajnos, csak voltunk !

Nagyon nyomott volt a hangulat szobánkban egész este. A gyász sötét árnya ült valamennyiünkön. Az a régi, vidám, oldott hangulat, ami mindig jellemezte rajunk személyzetét, soha többé nem tért vissza közénk.

Negyvenhét évvel később, egyik találkozásunk alkalmával elmondta nekem Jenei János volt rádiós őrmester barátom, hogy ő azt a bizonyos rézcsapot elkérte a szerelőktől, nagyon hosszú ideig őrizgette, de soha senki nem szerelte be a vashordóba.

99