Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tarlós József: Utolsó felvonás
Ezen a bevetésen a szovjet vadászok három német gépet lőttek le — köztük az osztályparancsnokét is. Az osztályparancsnok rádiósa hősi halált halt. Július 15-én a stukák nem mentek bevetésre. A szovjet hadvezetés annyi vadásszal tömte tele a középső frontszakaszt, hogy lehetetlen volt támadást indítanunk. Most saját vadászerőinken volt a sor, hogy leküzdjék az ellenséges vadászokat. A Messerschmitt Bf.l09-esek és a Focke Wulf FW.190-esek vagy utánpótlást — üzemanyagot, lőszert — vettek fel a repülőtéren, vagypedig a levegőben voltak. Július 16-ra a német vadászok annyira megtisztították a légteret, hogy délelőtt már a stukák is mehettek bevetésre. A magyar század aznap csak egy bevetésen vett részt, délután. Páncélos előnyomuló egységeket kellett támadnunk. Alacsonytámadás közben Gyuszi minden áron ki akart lőni egy szovjet gépágyút. Közben nem figyelt arra, hogy jobb oldalról nyomjelzők állandóan közelítettek felénk. Én is csak véletlenül néztem arra, mert rácsapások közben balra lőttem. Rögtön figyelmeztettem Gyuszit, de mire balra kifordult, már majdnem benne voltunk a gépágyú tűzvonalában. Szerencsénk volt, hogy egy találattal megúsztuk. A csapszerelés elmaradt. Julius 17-én komor, felhős időre ébredtünk. Az összefüggő felhőtakaró elrejtette előlünk a Napot, így bevetési parancsot nem kaptunk. A műszakiak az aprólékos, időt rabló munkájukkal foglalkoztak, a hajózok a gépek közelében beszélgettek, vagy a fűben heverésztek. Gyuszi a vizeshordót vizsgálgatta. Már hosszabb ideje nem tetszett neki, hogy a hevenyészett vízvételi lehetőség miatt az elfolyó víztől állandóan sáros volt a hordó környéke. Én sem tartottam ideális állapotnak, de nem tudtam ellene tenni semmit sem. Nem úgy Gyuszi, aki — állandóan nyüzsgő ember lévén — kereste a megoldást. Egyszer csak eltűnt a szemem elől. Ebédre előkerült, majd megint eltűnt. Hiába kérdeztem, hogy miben mesterkedik, nem árulta el. Egy idő múlva megjelent egy rézcsappal a kezében. A Nap már lenyugvóra készült, késő délutánra hajlott az idő. A Flugleitung — repülésvezetés — irányából feltűnt a felénk robogó századparancsnoki gépkocsi. Gyuszinak már csak annyi ideje maradt, hogy a rézcsapot átadja gépünk főszerelőjének azzal, hogy keressenek hozzá megfelelő tömítést, készítsenek elő fúrót, menetvágót, s holnap reggel, mielőtt a vizeshordót feltöltik, szereljék be az új vízcsapot. A Szőr Atyát helyettesítő Molnár Ferenc főhadnagy elsőtiszt kiszállt az autóból. "Hajózók sorakozó ! Támadás páncélos és gépkocsi előnyomulásra !" Az adatokat bejegyeztük térképeinkbe. Beszállás, kigurulás, start. Az eget most is hatalmas felhőfoszlányok takarták és csak a második zuhanásra sikerült bombáinkat célba juttatni, de ekkor nagyon jó eredménnyel. Közben — a felhőzet miatt — a század többi tagját nem is láttam, mikor alacsonytámadásba mentünk . . . Alattunk páncélosok és gépkocsik sokasága. Gyuszival közöltem, hogy honnan látok torkolattüzeket. Igyekezett úgy repülni, hogy ne tudjanak bennünket eltalálni, ami a terepadottságok miatt sikerrel kecsegtetett. Három torkolattüzet pontosan be tudtam határolni. Egy magányos, magyar felségjeles stuka álló motorral, vastag füstcsíkot húzva, gyújtás kikapcsolva, légcsavarlapátszög vitorlaállásba állítva, lapos szögben a föld felé tartva siklott a lebukni készülő, vérvörösen izzó Napkorong felé. Mire a senki földje fölé ért, magassága alig volt 100 m, így hát kiugrani nem lehetett ... Jó lenne a Bug folyó túlsó partjáig elvetödni ... az már saját terület, legalábbis az volt amikor bevetésre indultak. A személyzet ismételten nem tartotta be a biztonsági előírást, miszerint ilyen esetben a kabintetőket le kell dobni. A rádiósnak viszont még szüksége lehet a géppuskájára, hiszen rajzolják az útvonalukat az amúgy is komor égbolt alá. Egy szemfüles ellenséges vadásznak csak rá kell ülnie a füstcsík túlsó végére és leszállás után már festheti is a győzelmi csíkot az oldalkormányra. A rádiós így gondolkozott : legalább a visszalövés lehetősége maradjon meg ... A füstcsík vastagodott, a magasság fogyott, a Bug folyó közeledett. Hogy abban a stukában nem volt kirobbanóan jó a hangulat, azt onnan tudom, hogy a gép pilótája Pénzes Gyula volt, a rádiósa meg én. Nem sokat beszéltünk, csak a legszükségesebb közlendőkre szorítkoztunk. Pánikba nem estünk, nem ez volt az első kényszerleszállásunk. Igaz, hogy füstölő motorral még nem próbáltuk, de hát egyszer csak azt is el kell kezdeni. Mikor a Bug ezüstszalagját megláttam magunk alatt, kb. öt méter lehetett a magasságunk. Mást aztán már nem is láttam lefelé, mert a kipufogó csöveken vastag sugárban ömleni kezdő gőz mindent eltakart előlem. Nem tudom, hogy Gyuszi látott-e lefelé. Told hátra a kabintetőt! — mondta. Robbantsd le a futóművet! — válaszoltam. — Nem kell. Több szó nem esett köztünk. Nem volt már rá idő. Hallottam, hogy Gyuszi fűrészfogas kabintetője hátrasiklott. Kiakasztottam a géppuskámat, az agyát balkézzel leszorítottam és jobb kezemmel kezdtem hátratolni a kabintetőt, ami félállásig sikerült is. Ekkor egy szokatlaul erős zökkenést éreztem és igyekeztem a rögzítőkilincs szorításával a kabintetőt tartani. Nem tudtam, hogy a kilincsnyelv bekattant-e. Közben a gép felpattant, jobbra beperdült, visszazökkent, ismét felpattant, tovább perdült, majd hirtelen a fejem fölött megjelent a föld és úgy éreztem, hogy ránkzuhan. Mintha valaki egy fekete függönyt nagyon hirtelen lerántott vola a szemem előtt . . . Sötét lett ... és nagy-nagy csend ... Halvány, sejtelmes, zöldes derengést látok, de mintha egy gödörből felfele nézve látnám, de csak a bal szememmel... Mintha valaki nyomná a bal halántékomat.. . Nem tudok mozdulni . . .Végre, a bal kezem mozdul . . . Próbálom kitapogatni, hogy mi nyomja a bal halántékomat . . . Mintha a kabinom pereme lenne . .. Megint sötét... Csend .. . Nagyon jó csend . .. Kezdek eszmélni . . . Eltűnt a zöldes derengés ... Alig lehet lélegzeni .. . Valami nyirkos puhaságot érzek magam körül . . . Már nem nyomja semmi a bal halántékomat . . . Nem tudom hogyan szabadult ki a fejem . . . Megint eszmélek . . . Mindig rosszabb a levegő ... Most olaj- és benzinszagot érzek ... Balkezemmel keresem a zöldes derengés helyét. Érzem, hogy a kezemmel nedves földet túrok . . . Érzem a kabin peremét. Próbálom a nyílást bővíteni . . . Nedves föld hullik a fejemre. Próbálom a kezemmel a földet kifelé tolni . . . Megint zöldes derengés .. . Mintha egy méh zümmögne . .. Segítség kellene . . . Csend és sötét . . . Pisztolylövésre eszmélek. Ki lövöldöz itt ? Felrobbantja a benzingőzt ... Megint nem látom a zöldes derengést... Balkézzel tapogatom a nyílást : a saját jobbkezem zárja azt el, abban a nyíláson kidugott pisztolyommal . . . Visszahúzom a jobb kezemet ... Tódul be a levegő ... Erősödik a méhzümmögés ... Kezdek egy kicsit jobban lenni, már nem vesztem el az eszméletemet. De ki szabadította ki a jobbkezemet a föld alól ? Ki vette elő a pisztolyomat ? Ki töltött csőre ? Ki húzta el a ravaszt többször is ? . .. Nincs rá válasz . .. Csakis én lehettem ... Hörgésfélét hallottam. Mi lehet Gyuszival ? Próbálok kiabálni 96
