Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tarlós József: Utolsó felvonás
rébe. Vastag kumuluszok takarták az eget, majd elölünk a földet kb. 80 %-ban. Mialatt a felhőréteget felfelé áttörtük, 9. számú gépünk fedélzetén Horváth Sándor szakaszvezető pilótával és Hosszú József tizedes rádióssal, leszakadt a köteléktől, így rajunk két gépre apadt. Elhagytuk a senki földjét, elértük a 6000 m-es magasságot és közeledtünk a célterület felé. Ott már csak felszakadozott hatalmas felhőfoszlányok úszkáltak az égen, így a látási viszonyok a szikrázó napsütésben ideálisak voltak. Már eltettem a térképet és közöltem Gyuszival, hogy két perc múlva a célterület felett leszünk, amikor az egyik német stuka rádióján felhangzott háromszor egymás után: "Achtung, Achtung, Indianer !" A századok azonnal vonalba fejlődtek, de a körgyűrűt ezúttal nem sikerült kialakítani, mert hátsó gépünket, a 8. számút erősen támadta négy P-39-es "Airacobra". Ezzel a géptípussal ezen a bevetésen találkoztunk először. Ezeket a gépeket az USA szállította a Szovjetuniónak. Meglepetve tapasztaltam, hogy a "Cobrák" milyen fordulékonyak. Ezekkel szemben a stukák elvesztették fordulékonysági előnyüket, amit a szovjet típusokkal szemben ezidáig élveztek. A Cobrák tűzereje is félelmetesnek bizonyult. Ereztem, hogy most azt a bizonyos textilneműt nagyon erősen fel kell komi, ha túl akarjuk élni ezt a légiharcot . . . már pedig akartuk ! A mi gépeinket a bombaterhelés is hátrányosabb helyzetbe hozta, de nem volt idő arra, hogy bombáinktól megszabaduljunk. Nem is volt szokásunk a bombák vakon való ledobása. 8-as gépünk, fedélzetén Timler Ferenc szakaszvezető pilótával és Stáhl Géza tizedes hajózó távirásszal, kritikus helyzetbe került. Nem akartak leszakadni a századtól. Láttam, hogy ha nem fordulnak ki, akkor a géppárokban támadó Cobrák előbb-utóbb kilövik a rádióst, majd lelövik a gépet. Az egymásközti rádión közöltem Gyuszival a 8-as reménytelen helyzetét. Ettől kezdve már szó nélkül is értettük egymást. Hallottam, hogy Gyuszi leveszi a gázt, lejjebb nyomja a gépet és a 8-as mögött újra felemelkedve, a többi gép magasságában újra gázt ad. Ezzel a manőverrel a 8-astól átvettük a négy Cobrát. Közben előre kiszámítottam, hogy melyik géppár hol lesz amikor a 8-as mögött felemelkedünk, s jó hosszú, terített sorozatot pörköltem oda mindegyik orra elé. Azonnal szétfröccsentek, s harcmodorukon is azonnal változtattak. Úgy látszik észrevették, hogy bennünk rutinos ellenfélre találtak. Szűkített fordulókból kezdtek támadni bennünket úgy, hogy ha egyik géppár elől jó irányba kifordultunk, a másik pár elől máris ki kellett fordulnunk az ellenkező irányba. Minden energiánkkal a légiharcra összpontosítottunk. Nem győztem Gyuszitól egyik fordulót a másik után kérni és a fordulókat vele szűkíttetni. Előfordult, hogy a gép "kirúgta magát" a fordulóból és a szárny és a vízszintes vezérsik az ellentétes irányba rezgett be. Sokszor úgy éreztük, hogy a törzs kettétörik. Nem volt kímélet, folytatni kellett az őrült keringőzést a négyszeres túlerővel szemben, közben lőni .... lőni .... Egy darabig hallottuk elsötisztünk, Molnár Ferenc főhadnagy hívását a rádióban: "Hetes jeletkezzék, hetes jelentkezzék !" — de nem volt időm külső forgalomra átkapcsolni, állandóan Gyuszit kellett irányítanom az egymásköztin, hogy merre frduljon a támadók elől . . . kis körön fordulj balra most! Húzz bele erősen ! . . . Vigyázz ! Azonnal jobbra, most ! Szűkíteni ! Szűkíteni ! . . . Puff ! . . . Elszakadt a géppuskám bal hevedere ! Lábammal a padlóhoz szorítottam a csapkodó hevedervéget és egyre rekedtebb hangon kértem a minél szükebb fordulókat hol jobbra, hol balra. Puskám lövés közben egy darabig erősen jobbra húzott, de aztán nem húzott semerre, mert a jobb hevederem is elszakadt. A szűkített fordulóknál fellépő centrifugális erőtől megnyúltak a hevedertagok, egyre tökéletlenebb lett az adagolás, ami végül szakadáshoz vezetett. Időm nem volt a fegyverjavításra, mást nem tehettem, minthogy a lábaimmal a padlóhoz szorítottam a hevedervégeket, a puska agyát pedig a bal kezemmel leszorítottam, nehogy fejbe verjen — és tovább vezényeltem a keringőt, de nem háromnegyedes ütemben. Mivel puskám elnémult, a szovjet vadászok biztosan azt hitték, hogy engem már kilőttek és egyre vérmesebbé váltak. Mind többször megfigyeltem, hogy — eltorzult arccal — ők is túlhúzzák a fordulókat és miden áron pontot akarnak tenni a mondat végére, de ebbe nekünk is volt valami beleszólásunk : nem engedtük meg nekik. Nem messze előttünk húzódott egy összefüggő hatalmas felhőtakaró. Ha abba sikerül bemenekülnünk, akkor nyert ügyünk van. De a szovjet vadászok résen voltak : állandóan úgy támadtak bennünket, hogy mindig fordulóra kényszerültünk. Már anynyira kimerültem, hogy ha csak magamra kellett volna gondolnom, feladtam volna a harcot. De Gyusziért is felelős voltam, így tovább kellett küzdenem addig, amíg egyszerre csak csend lett: eltűntek a vadászok a szemem elől. Kérdeztem Gyuszitól, hogy látja-e őket ? — Mindjárt csinálok egy bal fordulót és te is meglátod mind a négyet a jobb felső ablakkeretedben — válaszolta Gyuszi. Meg is láttam őket, amint szabályos kötelékben távolodtak tőlünk. Szinte nem akartuk elhinni, hogy sikerült kibőjtőlnünk üzemanyagkészletüket. Gyuszi belehúzott abba a nagy felhőbe, amibe a vadászok nem engedtek be bennünket. Gyorsan letéptem mindkét géppuska hevederemből akkora darabot, amekkora — megítélésem szerint — a fordulóharcban megnyúlott, a deformálódott csonkokat kiszedtem a töltényűrből és újból befűztem a most már ép hevedereket. Mire ezzel végeztem, mindkét kezem vérzett, de ilyen kicsinységre ilyenkor nem lehet adni. Mikor kiértünk a felhőből, egy rövid sorozattal meggyőződtem munkám eredményéről. Gyuszi megkérdezte, hogy megjavítottam-e a géppuskámat ? — Igen — válaszoltam. — Akkor visszamegyünk a célterület fölé és ledobjuk a bombáinkat, nem visszük azokat szégyenszemre vissza — válaszolta Gyuszi és csinált egy 180°-os fordulót. Nem nagyon lelkesedtem az ügyért, de nem akartam neki azt mondani : "Menj egyedül !" Már majdnem a célterület fölött csettegtünk, amikor Gyuszi hirtelen egy jobb fordulóba kezdett és odaszólt nekem, hogy figyeljem a bal ablakkeretemben megjelenő pontokat. Az a gyanúja, hogy szovjet vadászkötelékről van szó, az alakzat után ítélve. Ahogy a pontok növekedtek, egyre jobban vadászkötelékhez hasonlítottak. Tanácsosnak véltük behúzni a nagy felhőbe. Mire átértünk a felhőn, addigra a vadászok úgy körülrajzották azt, mintha darazsak lettek volna. Gyorsan vissza a felhőbe, s amíg számításunk szerint a vadászok üzemideje tartott, nem is hagytuk el fedezékünket. Végül kénytelenek voltak otthagyni bennünket. Nekünk sem volt már annyi üzemanyagunk, hogy visszamenjünk a bombákat ledobni, így kénytelenek voltunk teljes bombaterheléssel támaszpontunkra visszatérni. Helyünkre gurulás közben vettük észre, hogy a század mindegyik gépén rajta voltak a bombák, ök sem tudták azokat ledobni, így nekünk sem kellett szégyenkeznünk. Szerelőink már kétségbe voltak esve. A többiek elbeszélése alapján nem számítottak arra, hogy az életben még viszontlátnak bennünket. Két találatot fedeztek fel gépünkön, pedig a rengeteg felénk tartó piros csík alapján akár szitává lőhettek volna bennünket. Az meg sem fordult a fejünkben, hogy nem kellett volna a vadászokat a 8-as géptől átvennünk, mert ha azt_ lelőtték volna, akkor mindenképpen mi kerültünk volna sorra. így ők is megúszták, meg mi is. 95
