Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Tarlós József: Utolsó felvonás
zött velünk együtt elstartolt egyedül, rádiós nélkül. A riadó lefújása után, mikor visszarepültünk a repülőtérre, tudtuk meg, hogy Reményi Karcsi repülőhalált halt. (Lásd : "A zuhanóbombázók (Zubók) rövid története "c. cikket Lévay Győző (György) tollából az 1985-ös MSZ 23-ik oldalán. A szerző részletesen leírja a balesetet a 32-ik oldal jobb hasábjának utolsó bekezdésében. Szerkesztő.) A szönyegbombatámadásnak a polgári lakosság közül is többszázan estek áldozatul. Időközben Pénzes Gyula Zalaegerszegen feleségül vette Botka Marikát, akivel hosszab ideje már jegyben járt. Eitler Feri pedig Gelsén eljegyezte magát. A kiképzés befejeződött. Vártuk az indulási parancsot a keleti hadszíntérre. Ettől az időponttól kezdve távirati stílusú feljegyzéseket készítettem az alább leírt eseményekről. A részleteket továbbra is memóriámból csiholom ki, amennyire lehet valósághűen. Újra az első vonalban. 1944. június 16-án 0730 órakor startoltunk el Szamosfalváról. Már nem emlékszem, miért szálltunk le Nyíregyházán, de a légiriadó miatt délutánig ott rekedtünk. A légiriadó lefújása után Ungvárra repültünk át. Míg gépeinket a szerelők üzemanyaggal töltötték fel, addig ungvári bajtársainkkal ismerkedtünk. Az ottani pilóták között volt két hajdani cserkész csapattársam is. Miután a szerelők elvégezték munkájukat, azonnal kigurultunk a startvonalra és bemutattuk az ungváriaknak, hogy miként startolnak a stukák századkötelékben. A Kárpátokat 100 %-os felhőzet borította és éppen csak hogy át tudtunk csúszni alatta az Uzsoki hágónál. Középeurópai idő szerint 1735 órakor szálltunk le Cuinow-ban, ahol a borultság miatt szinte esti szürkületben érkeztünk meg. A német repülő bajtársak azzal fogadtak bennünket, hogy csend van az egész középső frontszakaszon, egyelőre bevetések nem zajlanak. Két napig a paradicsomban érezhettük magunkat. A földi rész még úton volt, s századunk állományát csak a hajózok képviselték. így nem volt aki ennek az ideális állapotnak "betartott" volna. Június 19-én a földi rész megérkezett Msztana-ra, N. hadnagy földirész parancsnok vezetésével. N. hadnagy nevét azért nem írom ki, mert a későbbiekben jót nem tudok róla mondani, amit pedig közölni fogok, ahhoz bőségesen elegendő vezetéknevének kezdőbetűje is, habár ezt a betűt is megváltoztattam. Június 20-án mi is áthelyeztük szálláskörletünket Msztana-ra, az ottani barakktáborba. Ezzel aztán úgy jártunk, mintha Ádám és Éva saját magukat űzték volna ki a paradicsomból. Addigi katonai pályafutásom alatt nem N. hadnagy volt az első, aki minden energiájával arra törekedett, hogy a legénység amúgy sem rózsás életét magánszorgalomból megkeserítse, de az eddigiek tisztesek, vagy tiszthelyettesek voltak. Nem tudom mi volt a szakképesítése, de szerintem jobban megfelelt volna idegenlégiós őrmesternek, mint repülőtisztnek. Valószínű, hogy hajózó képesítése nem volt. Igaz, hogy mi hajózók és műszakiak nem tartoztunk N. hadnagy parancsnoksága alá, de mivel az egész század szálláskörlete közös területen volt — amikor nem volt repülés — elég intenzíven igyekezett hatáskörét a legénységi hajózókra és műszakiakra is kiterjeszteni. Mi pedig nem tettünk panaszt Szőr Atyának N. túlkapásai miatt. Mivel bevetés nem volt, az időt műszaki szolgálattal, reptéri munkákkal, gyakorló repüléssel és bombadobással töltöttük. Június 22-én délután esett az eső és Gyuszival színházba mentünk Grodek-be. Repülési szünetekben előfordult, hogy — N. hadnagy jóvoltából — kénytelenek voltunk a századra nem éppen lelkesítő hatást gyakorló foglalkozásokon is résztvenni. Ilyenkor többször megfordult a fejemben, hogy kár volt hivatásos állományba kerülni ! De nem tehettem mást, összeszorított foggal teljesítettem a hatalmi túltengésben fogant, észszerütlen parancsokat. Június 30-án délután — amikor ismét N. hadnagy játszotta az eszét és emiatt a század nagy bölcsen szét volt szóródva —, jött egy bevetési parancs. Szerencsére a feladatot két óra múlva kellett végrehajtani, így sikerült kilenc gépszemélyzetet összehozni. Valószínűnek tartom, hogy Szőr már ekkor belenyúlt a darázsfészekbe, mert N. hadnagy ettől kezdve úgy nézett ránk, mint a tyúk a piros kukoricára. Egyébként is olyan volt a tekintete, mintha gyomorbajos lett volna. Vagy talán az feküdte meg a gyomrát, amit néha úgy magunkban kívántunk neki ? A mi századunkon kívül a németektől csak az osztályparancsnoki raj vett részt a bevetésben. Partizán állásokra hajtottunk végre zuhanóbombázó-, majd alacsonytámadást. Részünkre ez csak rutinfeladat volt — lévén a 143-ik bevetésünk —, de az új hajózóknak ez volt az első bevetésük. E bevetés után négy napig ismét nem történt említésre méltó esemény. 93 Komolyodik a helyzet. Július 5-én megkezdődött a harc komolyabb fejezete. A kedvezőtlen időjárás miatt csak egy bevetésben vettünk részt. Az új magyar stuka századnak ez volt az első igazi szereplése a keleti hadszíntér középső frontszakaszán. Zuhanótámadást hajtottunk végre Skriholow község ellen. A támadás alatt elhárítást nem tapasztaltunk. Rajtunk kívül csak az osztályparancsnoki raj és még egy német század került bevetésre. Azt hiszem még nem említettem hogy a bombázás eredményéről az utolsó támadó gép rutinszerűen minden bevetés után filmfelvételt készített — igy nem lehetett "mellébeszélni". Július 6-án — egy másik gépszemélyzettel együtt — váratlanul pihenőnapot kaptunk, s 7-én reggel négy órától kezdve készültségben voltunk. 0910 órakor indultunk bevetésre a Köveitől nyugatra fekvő Kruhel község ellen. A zuhanótámadást követő alacsonytámadást a szovjet légvédelem közepes tűzerővel zavarta, mintha az új hajózókat akarta volna figyelmeztetni, hogy a frontszolgálat azért mégsem sétarepülés. 1900 órakor ismét megérkezett Szőr Atya parancsnoki kocsiján és: "Hajózók ! Sorakozó !" — Megint partizánok ellen küldték századunkat. Meglepetések mindig érhettek bennünket, még egy ilyen rutin bevetésen is. Ez benne volt a "pakliban", csak azt nem tudtuk, hogy a meglepetést mikor és ki húzza ki. Az alacsonytámadások alkalmával végrehajtandó rácsapások számát előre sohasem közölték velünk, sőt még azt sem, hogy bombavetés után lesz-e alacsonytámadás. Ez mindig a körülményektől és a rendelkezésre álló időtől függött. Ahányszor a kötelék parancsnoka rácsapott a célra, ugyanannyiszor az összes támadóképes gépnek kötelessége volt őt követni. A fent említett partizánok elleni támadáskor már nem tudom hányadik rácsapásnál tartottunk, mikor detonáció csattanó hangját hallottam, s a kabint elborította a füst úgy, hogy semmit sem láttam. A bal kézfejem zsibbadni kezdett. — Mi van ? — kérdezte Gyuszi. — Találatot kaptál ? — Mindjárt megnyitom a kabintetőt, hogy a huzat kivigye a füstöt, mert semmit sem látok — válaszoltam. Mikor ritkult a füst, megvizsgáltam a kabintető plexiüveg kupoláját, de nem találltam folytonossági hiányt. Ez arra a következtetésre juttatott, hogy nem lőttek be a kabinomba. A géppuskám záródugattyúja szét volt roncsolódva és a bal kézfejemen számtalan gombostűfejnyi vérszivárgást fedeztem fel. Észleleteimet közöltem Gyuszival, aki nem vált ki a kötelékből, hanem folytatta az alacsonytámadást.
