Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

v. Suttay Koppány János: Pilóta tojás

Szeretett kis Hungáriám légcsavarja már forgásban volt. Elhe­lyezkedtem az ülésemen. Szerelőm előreadta vállhevedereimet, becsatoltam magam, s a szabaddá vált géppel gurultam a start­zászló felé. Irányba álltam és a megadott jelre elstartoltam, hogy négy iskolakor után fordulógyakorlatokat végezzek. A második iskolakor déli irányba mutató hosszú falán úgy tűnt, mintha a már jelenlévő cumulus felhők megsűrűsödtek volna. Ez a megfi­gyelés pillanatnyilag csak futólag érintett és nem zavart. Tovább "gyártottam" iskolaköreimet. Az ötödik iskolakor hosszú falát déli irányban meghosszabbítottam és már 400 m magasan vol­tam. Az esőfelhők kissé magasabban helyezkedtek el, a horizont még tisztán mutatkozott, bár tőlem távolabb, nyugatról mintha egy komor cumulustorony settenkedett volna felém. Sokat ezen nem tűnődtem. "A repülés parancs, amit végre kell hajtani" — jutott eszembe Csapó Béla oktatóm utasítása. Csináltam egy bal emelkedő 90°-os fordulót, abból kivettem kis masinámat, majd csináltam egy 90‘-osat jobbra. A horizont még bíztatóan látszott. Most hirtelen egy "tenyérnyi" pára sietve futott velem szemben. Az érdekes látvány előttem újdonság volt. Mintha valami ar­­culütne szellelmkezével . .. Alig vettem tudtul a sértő mozdula­tot, okozója már tovább is tűnt. Tetszett nekem ! Egy újabb cu­mulus foszlány — már nagyobb, mint az első — incselkedett velem, bár kissé távolabb suhant el masinám mellett. Ismét egy emelkedő forduló, melynek befejeztével déli irányban repülök. Zavarmentes a látkép, de csupán rövid ideig. Egy óvatlan pilla­natban, hirtelen egy hatalmas szürke tömeg ömlött rám : az eső­felhő ! Hol ritkább, hol sűrűbb tömegének fantasztikus figurái ölelték át gépemet. Néha-néha még a gép szárnyvégét sem lát­tam. Ez a természeti csoda bilincsbe vert. Döbbenten vettem tu­domásul, hogy nincs horizont s ezzel megszűnt repülésem tám­pontja. A kétségbeesés hulláma futott át rajtam. Éreztem : mind jobban és jobban kerülök fogságába egy általam ismeretlen hata­lomnak. Cselekedeteim parancsot osztó mozdulatait gépem fi­gyelmen kívül hagyta. Nem tudom milyen sokáig lehettem ilyen szorult helyzetben. A pillanatok is végtelenségnek tűntek. Nem éreztem, nem tudtam merre megy a gépem ! A lefelé- a felfelé-, vagy a ferde síkú repülés teljesen mindegy ! "Sebesség nélkül nincs repülés !" —jelent meg előttem a figyelmeztetés. Amit a kiképzés első napjaiban tettem, most sietve ismételtem : néztem a sebességmérőt. Látom, hogy a 60 km/óra érték alá esik a mu­tató. Nyomom a botot. Lassan, de nő a sebesség. Most fenekem mind jobban és jobban nyomja az ülést . . . Nyomtam, vagy húztam a botot aszerint, ahogy a sebességmérő figyelmeztetett. Nem tudtam, hogy merre vagyok. A hevederem vagy feszült, vagy lötyögött. Helyzetem kilátástalanná vált és összekuszáló­­dott bennem minden igyekezet. Hiába vártam mást, a szürke tö­meg — a felhő — még mindig fogságában tartott. Elcsüggedt akaratomat a halálfélelem váltotta fel. Az "Élet" kedveskedő em­léke pergő filmkockáin mutatta be lelki szemeim előtt életem fontos mozzanatait: Láttam magam kisgyermekként, amint nagybátyám feldob a levegőbe. Ahogy elszöktünk öcsémmel az óvodából. Az iskolai életemen túl, inaséveim nehéz napjait. Cserkésszé avatásom ké­peit. Maga is pilóta akar lenni Jani bá' ? — kérdezték kiscserké­­szeim. Az újonckiképzés Bóka Károlya, aki nem akarta soha el­hinni, hogy jól akarjuk "csinyálni" az általa vezényelt gyakorla­tokat. Még sok más életképet láttam. Nem tudom, mennyi ideig tartott eme filmvetítés, de nem lehetett már sok hátra az utolsó filmkockáig, melyen megjelent a figyelmeztetés : "A repülés alapja a sebesség !" Erre ösztönöm erősödött, majd gondolataim tudatossá váltak. Abbamaradt életem filmvetítése is. Most a gör­csösen fogott botkormánnyal fejre nyomtam masinámat és lerán­tottam a gázkart. Néztem a sebességmérőt, amint megy föl a mu­tató. Telik az idő ! Úgy érzem, sokáig csinálom ... Lassan vilá­gosodni kezdett. Végre megjelent alattam a föld és egy piroscse­repes tanya, mely felé meredeken zuhantam, de gépem már a ke­zemben volt. Csináltam még egy bal "tiszteletkört" a repülőtér fölött, majd leszálltam. Begurulás után jelentettem négy isko­lakört és három fordulót. — Miért nem fejezte be az egész gyakorlatot ? — kérdezte a re­pülésvezető. — Mert lenyomtak a felhők — jelentettem röviden.- Rendben van — nyugtázta jelentésemet Pásthy főhadnagy. így kell ezt csinálni te "pilóta tojás" Suttay — bíztattam ma­gam. Hátra arc után elmentem a startkocsi mögé és pihentem. Pedig ha tudták volna a többiek, hogy milyen kalandban volt részem . . . hogy hogy már ismertem azt is : milyen érzés a halál tor­kában lenni . . . bizonyára nem győztem volna kérdéseikre válaszolni. De én bölcsen hallgattam erről, nagyon sokáig. Befejeztem az elsőfokú kiképzést. Következett a másodfok, Heinkel HD.22-es típúsú gépen. Még nem is gurultam ezzel a géppel. A Hungária, Udet és a Heinkel gépek közötti különbség szembetűnő volt. A nagyobb méretű sárkány és az erősebb mo­tor tiszteletet parancsolt. Az öthengeres, 240 lóerős ’Titán" csil­lagmotor alapgázzal forgó légcsavarral várt oktatómra és rám. Gépbe ültünk — ennél a gépnél az eslő ülés volt a pilótaülés —, s a startjelző intésére gurulni kezdtem. Azonnal éreztem, hogy az elsőfokon megszokott gázadagolásra a gép jóformán nem is rea­gált. Mindjárt tisztában voltam azzal, hogy itt komolyabb moz­dulatokra van szükség. A különbséget gurulás közben észleltem. Oktatóm most alig segített. Végül elstartoltunk és gyártani kezdtük a már ismerős iskolaköröket. A Heinkelt nem volt nehéz megszokni, jóindulatú gépnek tűnt. Néhány balkezes dolgot is eltűrt, de a kormánymozdula­tokra lustán reagált. Talán eme tulajdonsága miatt kapta becene­vét, a "Tehénkét" ? De voltak, akik 'Tantikának" nevezték. Túl­húzott fordulót nem volt ajánlatos "kihegyezni" vele. Azt nem szerette, s előfordult, hogy abból lapos dugóhúzóba esett. Ha ez nem kellő magasságban történt, abból sem motorral, sem anél­kül nem lehetett kikanalazni. Ilyenkor aztán elkerülhetetlen volt a földdel való összeütközés. De még ez is aránylag szerencsésen ment végbe. A dolog természetéből adódott — mint ahogy a la­posdugóhúzó név is elárulja —, hogy a gép lapos szögben ért fűidet. így a benne ülőket a jól bekötött heveder legtöbb esetben megvédte a katasztrofális sérülésektől. Szegeden akkoriban két db. Heinkel HD.22-es volt. Szakács János őrvezető az egyikkel a nyugati légtérben végzett fordu­lógyakorlatokat 400 m-en. A földről jól láttuk, hogy be sem fe­jezte egyik húzott fordulóját, mikor gépe lapos dugóhúzóba esett. Csak figyeltük : most mi lesz ? . . . Fogyott gépe alatt a magasság. Csak jött a Heinkel mindinkább lejjebb és lejjebb, szabályos köröket csinálva. Senki ne gondolja, hogy a Heinkel sietett. Ráérős nyugalommal gyártott körei mindig egyformák voltak, még a földreérés pillanatában is, amikor hatalmas por­felhő keletkezett. A látvány féltő borzalommal töltött el vala­mennyiünket. Futottunk a porfelhő felé, ahol az előbb még egy jókezű pilóta hiába igyekezett "jó leszállást" csinálni. János ba­rátunkat komoly bokasérüléssel kórházba szállították. Néhány hét múlva felépült, de sánta maradt. Azért repülni továbbra is jól tudott. így az "újjászületés" megtörtént, s ezért nevet is adtunk a "gyereknek": János as., .repacsis keresztelőn a "Sánta pilóta" nevet kapta. Senki ne gondolja, hogy ezek után minden csupa símán ment. Mire Szakács János felgyógyult, a Heinkelt is ki­javították, s ott ált startkészen a vonalon. Nem sokkal később történt, hogy Kottra Mihály hadnagy fordulógyakorlatokat vég­zett a másik Heinkellel, hasonló magasságban. Ugyanúgy járt, mint Szakács János : ő is lapos dugóhúzóba esett, amiből a gé­pet nem tudta kivenni. A hevederek megvédték, de az arcán meg­sérült. A balesetkivizsgáló bizottság nem állapított meg sem pi-90

Next

/
Thumbnails
Contents