Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

v. Suttay Koppány János: Pilóta tojás

A szerző 1990-ben. (Szerző gyűjteményéből.) lótahibát, sem más, a balesetet előidéző körülményt. Kezdtük rossz szemmel nézni a "csalfa masinát". Hogy a pilóta babona se maradjon ki, abban a légtérben és magasságban egye­lőre nem végeztünk Heinkellel fordulógyakorlatokat. Úgy emlékszem harminc kör után mentem el egyedül július első felében. Rendre lerepültem az előírt gyakorlatokat (23 fela­dat volt a másodfokon). Minden símán ment, említésre méltó esemény nélkül. Oktatómmal mindinkább közelebb kerültünk egymáshoz és jó hangulat jellemezte közös munkánkat. Abban az időben imoki feladatokat láttam el a szolgálatvezető irodájában. Vezettem az összes rep. leírást és a repülési naplót, melynek alapját a starton vezetett startlap képezte. A térképszekrény gondozását is rám bízták. Eljutottam a harmadfokú kiképzés kezdetéig Fokker FCVD tí­pusú gépen. Az általam eddig még meg nem hódított masina a starton álldogált. Oktatómra vámom kellett. Várakozás közben becserkésztem a harmadfok "királynőjét". Eddigi képzettségi fo­komon már más szemmel mustrálgattam ezt a gépet, mint újonc koromban. A repülés szemszögéből figyeltem a gép sárkányát és motorját. Repülő tapasztalataimat egyenlő értékűnek tekintettem az eddig repült gépek tulajdonságaival. Ez a tudat újabb és újabb önbecsüléssel töltött el. Ereztem, mint jutottam birtokába elmé­leti és gyakorlati tudásomnak, s így parancsolójává lehettem mozgásba lendült gépeimnek. Nem sokáig kellett oktatómra várni. Jöjjön, jelentkezzünk — szólt a szűkszavú parancs. Hat iskolakor 200 m-en — jelentette oktatóm vitéz Vesz­tényi János főhadnagynak. Elindultunk a már berepült gépünk felé. Oktatóm az utasülést foglalta el, én a pilótaülést. Eddigi repüléseim alatt szerzett kifi­nomult figyelemmel vettem tudomásul a tennivalókat. A Fokker élénkebb mozgású és jóval erőteljesebb gép benyomását keltette, mint a Heinkel. Légcsavarja szinte harapta a levegőt. A gép a gázkar és a kormányszervek legkisebb mozdulataira is friss erő­vel azonnal reagált. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Ez a gép nem döcögött sem erre, sem arra. A boton és gázkaron érez­tem oktatóm minden segítő szándékát. Talpam alatt az oldal­kormány nagyon finoman remegett. Gépünk sietett a startzászló felé, ahol beálltunk a szélirányba és szokás szerint egy pillanatra megpihentünk. A fehér zászló intett. Gázt adtam s gépünk min­den ellenállást legyőzve gurult, mintha megállítani sem lehetett volna. Nagy élmény volt tapasztalni, hogy ilyen hatalmas erőt kis mozdulatokkal is uralni lehet. A gázkar teljes előretolásával a gép sebessége megnövekedett s az iránytartás szilárdan kézben maradt. Ekkor a botot magam felé engedtem s a szárnyak alatt mindinkább elmaradt a föld. Gépünk megkönnyebbült, s kö­rülvett bennünket a repülés misztikuma. Csak a sárkány, a motor és a légcsavar szólhattak. Minden más elmaradt közeliinkből. Figyelmemet a repülés kötötte le. Nemcsak hallottam, de érez­tem is milyen hangok keletkeznek több, vagy kevesebb gáz ada­golásakor, emelkedés közben, vagy a fodulókban. Néhány kör elegendő volt, hogy megszeressem legújabb barátomat, a Fok­kert. Elkezdtük róni az iskolaköröket, miközben mind jobban összeszoktam gépemmel, sokkal hamarabb, mint az előző két fokozat géptípusaival. Úgy emlékszem, 28 iskolakor után men­tem el egyedül. Az előírt 40 egyedüli iskolakör után ismét fela­datrepülések sora következett, ez kb. 20 feladatot foglalt ma­gában. Ezeket biztató érzéssel és jó eredménnyel fejeztem be. A harmadfok után Udet, vagy Hungária gépeken műrepülést gyakoroltunk és — az iskolarepülés befejezéseként — húzott for­dulót, bukfencet, gyors és vezetett orsót és dugóhúzót kellett bemutatnunk. Végül vándorrepülést hajtottam végre Fokker CVD géppel 1000 magasságban a megadott célállomások között. Ez két vagy három város légtere volt, a az általunk elkészített térképvázlat alapján kellett lerepülni egyedül, részidők, kurzo­­sok, stb. megjelölésével. Ezzel harmadfokú pilótakiképzésemet be is fejeztem, 1936. szeptember 21-én, címzetes őrvezető ko­romban. Nem voltam még egyéves katona. A startot akkor vitéz Vesztényi János főhadnagy vezette. Je­lentkezésemkor símán gratulált. Rövidesen parancsban jelent meg a minősítésem 9/3 sorszámmal mint repülőgépvezető és az­zal a megjegyzéssel, hogy "az aranysas viselésére jogosult" va­gyok. Boldogság és öröm töltött el. Köszönetét mondtam Csapó Béla szakaszvezetőnek, aki nagy hozzáértéssel foglalkozott nö­vendékeivel mint pilóta és mint katona egyaránt. Vizsgám után — kiérdemelten — barátjává fogadott. Megköszöntem szerelő­imnek a sok-sok segítséget és drukkolást, mellyel szeretett ma­sinájuk repülését bírálták, sőt osztályozták is. Tudatomban messze mögöttem maradt a kis Hungária gurulás közbeni szöcs­­kéndezése, vagy a Heinkel HD.22-es lusta, ráérős mozgása. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy a repülőgépvezetés alapjait elsajátítottam és megszűnt bennem a "pilóta tojás" al­sóbbrendű érzése. Soha nem váltam elbizakodottá és repüléskor mindig tisztelet­tel ültem gépembe. így felkészülve indultam újabb és komo­lyabb feladataim felé. 91 Budapest, 1992. január hó 26-án. v. Suttay Koppány János K.F. tábori pilóta

Next

/
Thumbnails
Contents