Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

v. Suttay Koppány János: Pilóta tojás

Ezen a napon még öt kört, így összesen hét iskolakört repül­tünk. Begurulás után oktatómmal jelentkeztünk századparancsno­kunknál. Kérdésére, hogy hogyan ment nekem a repülés, Béla azt felelte, hogy jól és megfelelően. Hátra arc után megköszön­tem oktatóm szíves jóindulatát. — A katona nem köszön meg semmit ! — hangzott a rövid rendreutasítás. No-no ! — mondtam magamban — ilyesmit már hallottam valamikor. — Szeretnék valamit kérdezni — szóltam most már kissé ön­érzetesen. — A repüléssel kapcsolatos ? — Igen. — Hát ki vele — szólt a biztatás. — Csupán azt szeretném kérdezni, hogy a gyakorlati oktatást meg szokták-e beszélni az oktatók a növendékeikkel ? — Figyeljen ide ! Van aki igen, van aki nem ! — Hogyan értsem ezt ? — Úgy, hogy ez még nem időszerű. Pilótának nem mindenki felel meg. Hogy megfeleljen, annak egyik fö feltétele, a jó meg­figyelőképesség. A továbbiakban is mindent bemutatok, maga pedig mindent figyeljen meg és igyekezzék mielőbb mindent úgy csinálni, ahogy azt tőlem látta. A pilótának nem fecsegni, hanem cselekedni kell. Sokszor pillanatok alatt kell dönteni éle­tek és vagyonok sorsa felett. A tanított és bemutatott gyakorla­tok helyességéről és igazáról saját magának kell meggyőződnie. Ehhez kell a jó megfigyelés. Ha ezt mind besulykolta, csak ak­kor tud ösztönösen — szinte gondolkodás nélkül — cselekedni. Akkor minden rendben lesz ! Ezután Béla otthagyott. Ez tiszta beszéd volt. Kezdett feltá­rulni előttem a repülés embert és jellemet formáló ereje. Okta­tóm — bár röviden, de — mégis elmondta tanításának lényegét. Ereztem, hogy igaza van, mert ezen az alapon már gyűjtöttem néhány gyakorlati tapasztalatot. A következő időkben szorgalma­san gyártottuk oktatómmal az iskolaköröket, miközben mind több és több gyakorlatra tettem szert. Május elején parancsot kaptunk Begavári Jánossal együtt, hogy a másnap reggeli vonattal útba kell indulnunk Budapestre, és ott az I. kerület Hunyadi János u. 12. sz. alatt lévő Repülő Orvosi Vizsgáló Intézetben (ROVI) jelentkeznünk kell orvosi vizsgálatra. Időben érkeztünk. Csak kettőnket vizsgált az orvos és asszisztense. Kezünkbe adtak egy-egy nagyalakú, négyoldalas kérdőívet. Ezen, a szokásos személyi adatokra vonatkozó kérdé­sek után, sok és érdekesnek tűnő kérdést intéztek hozzánk. Ilye­nek : bízik-e magában, hisz-e a szerencséjében, milyen természe­tű álmai vannak, van-e menyasszonya, gyakran váltogatja-e női ismerőseit, van-e lelki bánata, vagy inkább vidám természetű és még más hasonló természetű kérdések, melyekre őszintén vála­szoltam. Ezután a vizsgáló orvos elbeszélgetett velünk. Közérde­kű kérdéseire kellett válaszolnom, vagy állást foglalnom valami kritikusnak tűnő ügyben, bírálatot kellett mondanom valamiről, stb., stb. A beszélgetés folyamán kérdőívemre mindent feljegy­zett. E pszichológiai vizsga után következett a fizikai vizsgálat. Látás, hallás, vizelet-labor, szív, tüdő, stb. Majd beültettek a forgószékbe, s megforgattak úgy, hogy fejemet a forgószék előt­tem lévő kis asztalkáján nyugvó karjaimra kellett hajtanom. Mi­kor a szék forgása megszűnt, hirtelen fel kellett emelni törzsem­mel együtt a fejemet függőleges helyzetbe. Persze úgy elkonyult a fejem, mint a kókadt libának. Bár nem kérdeztem, az asszisz­tens mégis sietett megnyugtatni, mondván, hogy ez nem baj, mert ezzel miindenki így van, ez normális reakció. Közben az idő haladtt, Rövid időre pihenő következett, majd ismét vizsgálat alá vetettek bennünket. Most jobban neki kellett vetkőznünk. A tornaterembe mentünk. Ott ránk adtak egy-egy sportnadrágot és egy-egy hátizsákot jó nehézre tömve minden­féle fölösleges anyaggal. Emlékezetem szerint a zsák kb. 10-12 kg-ot nyomott. Feltűnt, hogy az asszisztens — nem véletlenül — igen biztos módon felerősítette a hátunkra a zsákokat. — Figyeljenek ide ! — mondta — itt van egy keskeny pad, ezen végig kell menni. A pad végében van egy mászórúd, azon fel kell mászni. Amint látják, a rúd felső végében, a mennyezet alatt, attól mintegy fél méterre van egy vízszintes létra, annak tetején végig kell mászni, majd annak végén —, a terem negye­dik falán látják azt a keskeny gerendát, azon végig kell menni, mindenki úgy ahogy akar. Végül, a gerenda végén lévő kötélen le kell ereszkedni, majd a gyakorlatot újrakezdeni és folytató­lagosan ismételni. A körök számát és a teljesítmény idejét az asszisztens jegyezte. A hatodik körnél "tetőztem", mert a gyakor­latot unalmasnak találtam. Megkérdeztem az asszisztenst, hogy meddig kell ezt csinálni ? — Ameddig akarja — volt a jóindulatú felvilágosítás. — Én már a hatodikat is befejeztem — feleltem. — Hát négy is elég lett volna — mondta 6. — No akkor én leszerelek ! — és már indultam is a szertár fe­lé, ott tehermentesítettem magam, majd megmosdottam és azzal készen is álltam. Begavári János is elkészült röviddel utánam. Már délután öt óra volt. Nem sokat kellett várni a vizsgálati eredményre, melyet a vizsgáló orvos velünk ismertetett, majd a vizsgálati eredmény papírjait borítékba tette, a borítékot lezárta és átadta. — Nem titok — mondta —, azért ismertetem az eredményt, nehogy útközben megpróbálják felbontani a borítékot. Én megfeleltem, János barátomat az orvos szemészetre utalta. Elindultunk a Nyugati pályaudvarhoz, vonatra ültünk és másnap a reggeli eligazításon a borítékkal jelentkeztünk. Nagy volt az öröm, hogy az orvosin megfeleltem. Most már otthonosabban éreztem magam. Közeledett az idő, hogy egyedülrepülő legyek az I. fokon. Minden növendéknek — bármilyen jókezü is volt — legalább 40-45 iskolakört kellett repülni oktatóval. Még mielőtt Béla le­jelentett volna "kontroll"-ra — és ez volt, hogy úgy mondjam, első baráti gesztusa felém —, azt mondta : — Ide figyeljen Suttay ! Előfordulhat az, hogy szorult helyzet­be kerül, mert leszálláshoz hosszúra jött ki. Bár minden leszál­lást úgy kell végrehajtani, ahogy azt eddig is csinálta, de ha nem akar vagy nem tud valami miatt átstartolni — impasszt csinálni —, akkor a besiklás közben "svébolni" — csúsztatni — kell. Ez abból áll, hogy valamelyik oldalra enyhén belép és ellene csűr. Ekkor a gép a leszállás irányában oldalogva halad és így sebessé­get veszít, amellett több magasságot, mint normális siklásnál, így is lehet korrigálni, bár ez nem szívlelt dolog. Ha rövidre jönne ki, akkor ezt még idejében korrigálja : gázadással kell be­­húzatni a gépet. A leszállásnak ez a módja megengedett. Még aznap elmentünk repülni s megtanultam e két leszállási eljárást. Másnap még végeztünk néhány iskolakört, majd Béla "lejelentett" Pásthy Károly (Kacsa) főhadnagy úrnak, aki három kör után elengedett egyedül. Teltek a szép tavaszi napok. A repülés tudománya és gyakorla­ta mindjobban belém szívódott. Nem voltam elbizakodott és mindig tisztelettel fogtam hozzá a repüléshez. Az első fokon — a mindennapi iskolakörözésen kívül — úgy emlékszem 21 kü­lönböző gyakorlatot kellett hibamentesen végrehajtani. Külön­böző fordulókat emelkedés és süllyedés közben, spirálokat, földről leadott rakétajelre való leszállást, jelleszállást, stb. Napi egyedülrepülésem tehát négy iskolakörből és két-három feladat­repülésből állt. Május második felében jártunk. Az egyik borongós, rosszked­vű napon sorra kerültem repülésre. A repülésveztőnek jelentet­tem, hogy milyen feladat végrehajtására indulok. — Déli légtér, 400 és 500 m között! — szólt a parancs. 89

Next

/
Thumbnails
Contents