Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

v. Suttay Koppány János: Pilóta tojás

• Igen — volt a válasz.

— En is repültem, de csak egy kört, pedig hatot kellett volna. Az oktatóm begurult velem és csak annyit mondott, hogy gondolkozzam, mit nem csináltam jól.

— Hát hogy csináltad ? — kérdezte Sanyi.

Elmondtam.

— Hát a horizontra nem figyeltél ? — volt az újabb kérdés.

— Nem én ! — mondtam. Én az irányokra figyeltem és a sebességmérőt néztem inkább, méghozzá elég gyakran.

— О te okos ! Nem így kell azt! Nekünk úgy magyarázta az oktatónk, hogy repülés közben a horizontra kell figyelni és az iránytartásra. A gép kívánt helyzetét csak úgy lehet megtartani, ha a gép számysíkját a horizontra párhuzamosítjuk. A gép sebességét a fenekeddel kell érezni, úgy mintha egy lerögzített széken ülnél, nem úgy mint egy hintán, mikor az ülés ki akar alólad szabadulni.

— No én ezt egyáltalán nem figyeltem sem most, sem a bemutató repülésnél — válaszoltam.

Megköszöntem Sanyi jótanácsát és elképzeltem, hogyan fogom azt a gyakorlatba átvinni. Nem sokat kellett vámom : már jött is a kis Hungária ismerős szöcskéndezéseivel. Miután Béláék lejelentkeztek, én kerültem látószögébe, amit nem is bántam.- Na Suttay, gondolkozott már, hogy mi volt a hiba ?

Igenis ! — jelentettem.

Hát akkor menjünk ?

Igen. Szeretném.

— Mégegyszer mondom : jól figyelje, mit hogyan csinálok. Mert ha most sem megy, le fogom jelenteni.

— Az nem lenne jó — válaszoltam. Én figyelem a szakaszvezető úr mozdulatait, de azt nem láthatom, hogy hova néz ?

Még ez a bujócska beszélgetés sem hozta ki Bélát a sodrából: az "Istennek" sem árulta volna el a "horizontot". Csupán ennyi volt az egész beszélgetés, bár én többre számítottam az első kör megtétele után.

— Na — mondom magamban — itt valami turpisság van és ezért még inkább figyelnem kell. Arról bölcsen hallgattam, amit Sanyitól hallottam. Na, majd meglátjuk !

— Induljunk !

Gépre kapva már mint ismerős foglaltam el helyemet a hátsó ülésben. Bizakodó örömmel ragadtam meg a botkormányt és gurulni kezdtem a startzászló felé. Ugyancsak bizakodó lehettem, mert túlságos lelkesedésemben a kelleténél nagyobb gázzal gurultam, hogy mielőbb a startnál lehessek. Ez viszont oktatómnak nem volt kedvére. Béla lekapta a gázt és fejét kissé oldalra fordítva — tenyerével védelmet nyújtva a légcsavarszél ellen — érdeklődött, hogy hova sietek ?

A startzászlóhoz — jelentettem röviden.

— No, akkor jobb lesz, ha lassabban gurulunk, mert ha így sietünk, mindjárt repülni fogunk.

E rövid munkamegbeszélés kissé lehűtött, de szótfogadtam. Ezután már lassabban gurultam, de még mindig nem egyenletesen. Oktatóm nem szólt egy szót sem, hittem, hogy minden jól megy. Végül a startnál igen óvatosan akartam megkerülni a startzászlót és emiatt, de meg azért is, mert fordulnom kellett, ez a manőver kissé több időt vett igénybe. Bár ez előttem természetesnek tűnt, oktatóm mégis belesegített, így sikerült szélirányba állnom.

— Most állj meg János ! — mondtam magamnak — és figyeld a startjelzőt ! Látom ám, hogy a startjelző még csak rám sem hederít, hanem vigyázz-ba meredve áll a startvezető felé fordulva.

— Most ugyan mi lesz ? — mélázgattam magamban. Béla felől néhány szavas monológot hallottam, de ez nem hozott ki sodromból, mivel az most nem nekem szólt. Csupán egy-két másodpercig kellett vámom, mely idő alatt tökéletesen koncentráltam. Végre a startjelző elintett. Szép lassan, majd kicsit gyorsulva adtam a gázt, miközben a botot előre tartottam. Nem néztem én a sebességmérőt! Csak előre figyeltem, az általam megválasztott cél — a tiszti épület bal sarka — felé. Dorozsma irányából jött a kevés szél, s így délről észak felé kellett startolni. Szigorúan tartottam a felvett irányt, ami eléggé sikerült, de a botomnak, meg a gázkarnak nemcsak én parancsoltam. Finoman, de éreztem, amint Béla mindinkább átveszi a vezetést, attól függően, amennyire a gép felgyorsulni kezdett. Ritkultak a futómű fémes koppanásai, amint gépünk elszabadulni igyekezett a földről. Végül még egyet dobbantott és éreztem, amint oktatóm e pillanatban teljes gázt adott. Levegőbe emelkedtünk. Láttam, hogy az iránytartás elég jó és szép lassan emelkedünk. Bélának ez aligha tetszhetett, mert enyhén belerántott a botba, majd viszszaeresztette a kezemre. Magyarázat nélkül tudtam, hogy eddig lassan emelkedtem. Engedtem a boton egy keveset magam felé. Ezzel igyekeztem Béla kedvében járni és hagytam, hogy a gép kedve szerint emelkedjék.

Alattunk a tisztiszállás épületei már elmaradni látszottak, mikor megjelent előttem Dorozsmán túl, teljes szélességében a láthatár, a "horizont". Hogy milyen megnyugtató érzés volt számomra ez a valóság, azt akkor nem tudtam volna elmondani. Könnyen tartottam a gép repülési irányát és a vízszintest is, ami nem okozott különösebb gondot. Az ülést is a fenekem alatt éreztem. Nem szorultam bele, de nem is lötyögtem rajta. Sokáig nem tűnődhettem, mert már Dorozsma előtt jártunk, mikor oktatóm balra ütögette a botot, jelezvén, hogy itt az ideje az első fordulónak. Ezt emelkedésben kellett volna végrehajtani. Óvatosan beléptem, egyidejűleg becsürtem balra s megkezdtem a 90°-os emelkedő fordulót. Elméletben tudtam, hogy mit kell csinálni, de gyakorlatban mégsem ment a dolog. Eszembe jutott oktatóm figyelmeztetése : "Nagyon figyeljen, hogy mit és hogy csinálok !" Ekkor mégis csak figyelni tudtam. Éreztem, amint Béla finoman balra lép, a botot emelve tartva kissé becsűr balra és szinte ráülteti a gép motorját a horizontra. A kis Hungária, mint egy rebbenés nélkül repülő madár, megemelte a jobbszárnyát. Jobbra néztem és idegesen észleltem, hogy tűnik el gépünk alatt a föld. Balra néztem. Itt megnyugtatóbb kép tárult elém. Jól lehetett látni mind a földet, mind a horizontot. Látószögemben ott az oktatóm. Hohó ! — mondtam magamban — arra kell nézni, amerre fordulunk. Béla közben már egyenesbe is vette a gépet, s tovább emelkedtünk a "rövid falon". Egész rövid repülés után máris jött a figyelmeztető ütés a boton, hogy kezdjem meg a második fordulót. Úgy látszik nem csűrtem be eléggé, mert Béla durván bevágta a botot balra. Meglepődve jobbra korrigáltam. Ezt már oktatóm nem kifogásolta és segítségével a második forduló egész jól sikerült. Újabb tapasztalatom : az oldal- és csűrőkormányokat harmonikusan kell működtetni.

Elérkeztünk a déli irányba mutató "hosszú fal" repüléséhez, a repülőtértől nem messze egy feltűnően szép, piroscserepes tanya feküdt. Ezt néztem ki iránynak. Ez a tanya később nagy örömöt okozott nekem. A hosszú falon — érzésem szerint — Bélának nem sok kifogása lehetett repülésem ellen : tartottam az irányt és a magasságot.. Tulajdonképpen ez volt az egyik alap, amire építeni lehetett. Még hátra volt a harmadik — vízszintes — forduló, majd a rövid fal és végül a negyedik — sikló — forduló úgy, hogy annak befejeztével a leszállási jel pontosan a gép orra előtt legyen. Meg kellett tanulnunk a helyes siklási szöget, úgy hogy lehetőleg újabb gázadás nélkül érkezzék be a gép a re-pülőtér széle fölé és a leszállási jellel egymagasságban, vagy kissé azután három pontra kilebegtetve érjen földet. Persze ennél a repülésnél alig avatkoztam be a kormányzásba, inkább azt figyeltem, hogy mi történik. De a begurulást már nekem kellett elvégeznem, amibe Béla már alig nyúlt bele.

88