Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

v. Suttay Koppány János: Pilóta tojás

s azon tűnődtem : vájjon hogy szállunk majd föl, ha oktatóm még mindig csak előre nyomja a botot, sőt a gázkar is mintha még mindig előre kúszna ... így sok idő nem telt el, mert gépünk rövidesen felemelhette a farok csúszópapucsát, s ezzel megszűnt a hátulról jövő surrogó hang. A gép törzsének helyzete ekkor csaknem vízszintes volt és mint egy nekivadult állat — most még inkább, mint előbb — állandóan gyorsulni kezdett. E pillanatban éreztem, hogy a bot előretartása a start kezdeti stádiumában a sebességgyűjtés manővere volt. Gépünk most már alig-alig gurult kerekein, de még egy-két bokszolásra — mintha méregből tette volna — visszaereszkedett a földre. Ekkor a bal kezemben fogott gázkaron éreztem, hogy oktatóm azt "tövig" előrenyomta, s a következő másodpercben megszűntek az eddig hallott zajok : a gumikötéllel a dúcokhoz kötött tengely fémes kopogásai.

Most már minden megbékélt körülöttünk és egy sajátságos csend fogott körül bennünket, csupán a motor és a légcsavar munkája hallatszott. Repültünk ! Életemben először ! Talán az áhitat, talán a bámulat, vagy a csodálat, a köszönet és minden más ami gépbe ülésemtől eddig eltelt, s e rövid idő alatt bennem összegyűlt: hálával töltött el.

Még emelkedőben voltunk és az északi légtér felé tartottunk Dorozsma irányában, mikor nézelődésem közben máris gyönyörködhettem a földeken látszó vetések szép mértani osztottságában. Előttünk és alattunk Dorozsmát, a távolban tanyákat és országutakat láttam. Gyönyörű panoráma ! Dorozsma előtt balra elfordultunk, de olyan finoman, hogy szinte élvezet volt látni, hogy tűnik el a föld a jobbszámy alatt. Még egy keveset Baja irányába tartottunk és már 200 m-en voltunk. Egy újabb forduló után a "hosszú falra" értünk. Itt oktatóm visszavette a gázkart kb. egyharmaddal és most már csak utazósebességgel, mintegy 120 kmrel óránként, repültünk tovább déli irányba. Még két forduló következett, a másodikat már levett gázzal, siklásban végezte oktatóm, s előttünk lent megjelent a repülőtéren kifektetett leszállójel. Béla már nem adott több gázt. Felvettük a leszálláshoz szükséges siklási szöget. Ebben a pillanatban új hangok kezdtek életre kelni. A számydúcok feszítő huzalai fuvoláztak. Ez a fuvolázó hang bizonyára eddig is megvolt, de elnyomta a légcsavar és a motor zaja. A siklási szöget Béla bizony jól megbecsülhette, mert olyan "katolikusán" a leszállási jel mellé tette le a kis Hungáriát, hogy arra panasz nem lehetett. Begurultunk, lejelentkeztünk, s helyemet Árva Tóninak adtam át.

Miután Béla elvégezte mindhármunkkal a bemutatórepülést, az oktatás következett. Ismét gépre kerültem, de azzal a különbséggel, hogy most már én ültem a (hátsó) pilótaülésben, oktatóm pedig az elsőben. Mindent igyekeztem úgy csinálni, ahogyan azt már láttam. Naponta fejenként hat iskolakört kellett lerepülnünk. Első felszállásom előtt eszembe jutott oktatóm figyelmeztetése, miszerint sebesség nélkül nincs repülés ! Eleinte még gyakorlatlanul, később mindinkább nekibátorodva ment a dolog — mindenkinek, csak nekem nem. Kezdetben elhatároztam, hogy a repüléshez szükséges minimális sebesség biztosítása céljából gyakran fogom figyelni a sebességmérőt, hiszen repülés közben ott van mindig az orrom előtt. Ezt a tudatot jól magamba sulykoltam, bár — természetesen — ezt most még nem jó helyen és időben alkalmaztam. (Ha tudtam volna, hogy nemsokára ez az ösztönös tudat menti meg az életemet!)

Nos, indultunk az első hat iskolakörre. Csak néztem balra előre, fogtam a gázkart és kóstolgatva ballagtam a felszállási hely felé, hol kevesebb, hol több gázadással. Ha a kis masina jobban megugrott, mint ahogy az az oktatómnak tetszett volna, Béla máris lerántotta a gázt, méghozzá elég durván. Na-na ! — mondtam magamnak —, úgy látszik Béla akar gurulni. Hagytam hát, hadd guruljon. De alig ment a kis Hungária néhány métert, máris lelassult. Hogy én miért nem gurulok ? — kérdezi oktatóm

87

kiabálva.

Gurulok — mondom.

— No akkor adjon több gázt, akkor majd jól fog gurulni i

Fogtam a gázkart és az előbbinél finomabban adagoltam aszerint, ahogy szükségesnek tartottam. Ekkor a kis masina ugyanúgy pattogott, mint legelső felszállásunk előtt.

Na — mondom —, ez így jó lesz. Végül Béla megúnhatta, hogy olyan szépen — főleg olyan sokáig — gurulok, mert megint lekapta a gázt és odakiáltott:

— Nem látja, hogy hol van a startzászló ?

De látom ! — válaszoltam.

— Na akkor forduljon szélirányba — szólt a parancs.

Ez végre sikerült. Megállók rövid időre, mint Béla tette a bemutató repülésnél. Nézek az indító felé, aki ebben a pillanatban indulást jelez a fehér zászlóval. Gázt adok és a botot előre tartom, miközben oktatóm korrigálja gyakorlatlanságomat. Csak nézek előre, s érzem mint gyorsul a kis Hungária. Nézem a sebességmérőt is. Látom ám, mint gyűjti a kilométereket a mutató. Na ez jó lesz ! — mondom magamban. Ismét kinézek előre, az irány még mindig jó. Béla elsegíti a gépet a földről és máris repülni kezdünk. Nézem a sebességmérőt : 100 km/óra-t mutat. Ez még jó — bíztatom magam — és tartom a botot, miközben a gázkar már teljesen előre van tolva. Nő a sebesség. Erre kissé meghúzom a botot. Nézem a sebességmérőt: esik a sebesség. Megnyomom a botot. Most már 100 m-en vagyunk és Béla belekezd egy 90°-os bal fordulóba. Sietek segíteni, de már csak a forduló befejezésében tudok "közreműködni". Megint nézem a sebességmérőt, s látom, hogy esik. Nyomok egyet a boton, hogy pótoljam a veszteséget, mire Béla kicsit, de durván megrántja a botot. Bámulva látom, hogy csökken a sebesség. Hagyom Bélát, hadd "kanalazzon". Még mindig az első, u. n. "rövid falon" vagyunk, de ez idő alatt többet tartottam szememet a sebességmérőn, mint a "külvilágon". Béla az én "segítségemmel" végrehajtotta a második 90°-os fordulót, s eljutottunk a "hosszú falra". Ott még felemelkedtünk 200 m-re, mely magasságban — az én igyekezetemből eredően — olyan hullámosán repültünk, mint szeles időben a Balaton felszíne. Hát persze, hiszen főleg a sebességmérőt figyeltem. Mi mást is tehetett volna egy olyan "pilóta tojás", mint én, akinek állandóan az járt az eszében, hogy sebesség nélkül nincs repülés. Végül befejeztük a negyedik 90*-os fordulót is. Béla megrázta a botot, mely egyezményes jelre nekem nem volt szabad tovább beleavatkozni a repülésbe. Mesteri leszállás a plahé mellett, utána nekem kellett begurulni a starthoz. Jelentkeztünk a startot vezető századparancsnokunknál.

— Egy felszállás —jelentette lakonikusan Béla.

■ Hogy-hogy ? — kérdezte Heppes százados.

Néhány dolgot meg kell beszélnem növendékemmel — jelentette oktatóm.

Hátra arc után Béla így szólt hozzám :

— Gondolkozzék azon, hogy mit nem csinált jól.

Ezzel otthagyott és Árva Tónival ment el repülni. Végképp el voltam szontyolodva és szomorodva. Hosszú orral bámultam magam elé. Vajon mi a csudát felejtettem el ? Biztos valami hülye hibát csináltam. Én, aki igazán jó megfigyelőnek tartottam magam, nem tudtam rájönni, hogy mit követtem el. Oktatóm — aki nekem nagyon szimpatikus ember volt — mintha nagyon kimért, sőt szófukar lett volna velem szemben. Repülés előtt is csupán annyit mondott, hogy figyeljek jól és igyekezzem mindent úgy csinálni, mint ő, amint azt a kormányokon és a gázkaron érzékelem. A sebességre pedig különös gondom legyen. Biztosan látszott rajtam a töprengés, mert egyszer csak hozzám lépett Székely Sanyi és megkérdezte, hogy mi a baj ?

— Van valami, de nem tudom, mi — válaszoltam. Te repültél már ? — kérdeztem.