Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

v. Suttay Koppány János: Pilóta tojás

kissé távolabb, egymás mellett sorakozva. A gépek mellett vigyázók voltak, akik bármilyen kérdésünkre szíves felvilágosítást adtak. Csodálattal nézegettem a gyönyörű gépeket. Éreztem, mint ébredt fel bennem a rokon érzés a — sokak által — csupán élettelen anyagnak nevezett gépek iránt. Hiszen ezek a gépek repülnek, mozognak . . .Itt egy különös élet rejtőzik a most oly nyugodtnak látszó gépek testében, a motorban, a szárnyakban ..

Úgy gondoltam, ezeket a gépeket nagy tudással, szeretettel kell kezelni és akkor életre kelnek. Úgy kívántam volna beleülni valamelyikbe, de ez lehetetlen volt! Különösen egy gyönyörű égszínkék gép tetszett meg nekem. Tisztelettel gondoltam a múlt háború pilótáira, akik igazán bíztak nemcsak magukban, hanem gépeikben is. Komoly gondolatok születtek meg bennem a repülésről. Lelki szemeimmel szinte látni véltem, amint egy karcsú de erős gép harcol a saját igazáért. Milyen erő, tudás és hit köti össze az embert és a gépet fenn a levegőben ? ... Ez az igazi férfi munka, mely minden formájában tiszteletet érdemel.

Dyen és hasonló gondolatok ébredtek bennem. A látott gépek és a hallott magyarázatok igen nagy hatással voltak rám.

Talán sokáig időzhettem "égszínkék" újdonsült "barátomnál" mert egyszer csak rámszólt őrsvezetőm :

— Jancsi ! Meddig akarsz még itt maradni ? Gyere, mert itthagylak ! — Pedig ha tudta volna, hogy már nem Jancsi voltam, hanem János lettem ! Hazafelé menet szinte nem is ismertem magamra. Már nem mosolyogtam volna Petróczy Laci kürtöt fújó pofazacskóján. Ahogy erre gondoltam, enyhe pír melege futott át arcomon. Szégyelltem magam ! Már éreztem, miért kellett kijönnöm a repülőtérre. Mint egy szikra, úgy villant fel bennem a vágy, hogy repülő legyek.

Most váltott életemben irányt valami megfoghatatlan erő, mely akarattá erősödött bennem.

Bevonulásomig még néhány évet kellett vámom. Ez idő alatt géplakatos szakmát tanultam és elméletben a szegedi magyar királyi Állami Felső Ipariskola esti tagozatain képeztem magam. Ha időm engedte, kirándultunk néhány barátommal a repülőtér környékére is. Ott elgyönyörködtünk az akkori repülésekben.

1935. október 5-én reggel hét órára kellett bevonulnom a Szeged Rókusi iskola tornacsarnokába azzal, hogy onnan majd elvisznek bennünket szolgálati helyünkre. Magammal vittem az első kötelező magántermészetű felszerelést, a katonaládát. A tágas tornateremben egymástól nagyobb távolságra több íróasztal volt felállítva, melyek mögött az újoncokat fogadó katonai ügyintézők — egy-egy orvos társaságában — foglaltak helyet. Nagy meglepetéssel és örömmel hallottam, amint hangosbemondón közölték valamennyiünkkel, hogy mindenki választhat: melyik fegyver- vagy csapatnemnél kíván szolgálatot teljesíteni, s menjen a fegyver-, illetve csapatnemi választásával megjelölt íróasztalhoz. Ha ott a feltételeknek megfelel, kívánsága teljesül, s választott fegyverneméhez kap beosztást. így pl. a híradó csapatokhoz villany- és rádiószerelői képzettség, a repülőkhöz műszaki végzettség növelte a felvételi valószínűséget. Természetesen más mesterembereket is vettek fel. Figyelembe vették azt is, hogy ki kinek a barátja, rokona, vagy földije.

Na ! — mondom magamban — ez egy úri dolog. Figyelem a "komákat", a — velem együtt még csak leendő — "zöldfülűeket", milyen sürgés-forgás keletkezett erre. Mindenki válogatni kezdett. Odaléptem a repülők asztalához ; minél hamarabb, annál jobb — gondoltam. Nagyot néztem, amikor megláttam, hogy rajtam kívül még két cserkész barátomat is a sorban láttam. Adataim felvétele után az ottlévő orvos megvizsgált, megfelelőnek talált, s így felvételt nyertem a repülőkhöz. Hasonlóképpen felvették Székely Sándor és Begavári János cserkészbarátaimat is. A repülőkhöz mindössze 36 embert vettek fel. Ez a létszám hamar összejött és vitéz Szőllősi tiszthelyettes úr intézkedésére útbaindultunk Papp István őrvezető parancsnoksága alatt, aki egy

évvel korábban vonult be és nekünk cserkészbarátunk volt.

Csupán futólag üdvözölhettük egymást. Valami azt súgta, hogy most nincs helye a "komázásnak". Mostantól kezdve, Papp István "őrvezető úr" közölte velünk, hogy mivel az ígért időre nem jött értünk gépkocsi, gyalogmenetben fogunk elindulni a repülőtér felé. Semmi baj ! Csupán azt a fránya katonaládát ne kellett volna cipelnünk, mert az hol a lábunkat verdeste ha kézben vittük, hol a vállunkat nyomta, ha arra dobtuk fel, aszerint hogy ki milyen hordmódot talált ki. Még szerencse, hogy nem kellett lépést tartani.

Útközben nagyokat hallgattunk. Néha Papp őrvezető úr mondott egy-egy a katonai sorsba bevezető "felhomályosítást", miszerint egy igazi katonának ilyennek, vagy amolyannak kell lennie. Ha majd mindezt magunkévá tesszük, az égvilágon semmi bajunk nem lesz.. . .

Bár ezt az utat jól ismertem, mégis most igazán hosszúnak tűnt. Végül megérkeztünk és megálltunk a repülőtér bejáratánál.

— Maradjanak itt! — hangzott a parancs — és őrvezetőnk bement az őrépületbe, mely a kapun túl látszott.

A kétrészes székelykapu impozáns bejárati építmény volt. A személyi bejáró kapuoszlopán két tábla díszelgett. Az egyik egy ovális, féldomború, mely az intézmény nevét viselte :

"M. kir. Légügyi Csendőr Különítmény II. Fényképészeti Alcsoport Szeged Repülőtér"

Az alatta lévő táblán ez állt:

"A repülőtér bejárata előtt és a repülőtér mentén megállni szigorúan tilos !"

Na, mondom magamban, igen komoly helyre kerültünk. A látszati szigor szinte emelte becsvágyamat, de mégis valami ösztönös sugallat kérdőre vonta gondolataimat, mondván :

"Hogyan akarsz te itt megfelelni János ? Itt, ahol egy közönséges halandónak még csak megállni sem szabad !?"

Úgy éreztem, hogy itt, most és ezentúl nagyon lelkiismeretes és igen komoly munkára lesz szükség. Tovább már nem is fűzhettem gondolataimat, mert előkerült örvezetönk. Intésére megindultunk mindinkább beljebb a repülőtér épületei felé. Útközben szépen gondozott virágágyásokat, tuja- és fenyőfákat láttunk az útunktól balra eső területen. Elértük a hangárokat, melyek után kedves kis családi házaknak tűnő épületek tűntek fel. Végül bekanyarodtunk egy L alakú épület elé. Itt mindenki kényelembe helyezhette magát és falatozgathatott is, de ezt csupán rövid időre engedte meg őrvezetőnk, mert valahonnan felbukkant újabb vezetőnk : Bóka Károly tizedes úr. A szúrós tekintetű nyírt bajuszú tizedes úr még arra is fegyelmeztette egyikünket, mondván :

— Mit forgolódik maga ott mint egy tojógalamb ? Miért nem ül már le a ládájára ?

Erre a barátságos felszólításra méginkább összebújtunk, mint a birkák. Végül Bóka Károly tizedes úr bemutatkozott, s közölte velünk, hogy ő lesz a szakaszparancsnok helyettesünk. Ajánlotta, hogy minden parancsot hajtsunk végre.

Nem sokáig maradtunk nyugodtan, mert új parancsnokunk felszólított, hogy kövessük őt és bevezetett bennünket az L alakú épületbe, ahol mindenki választhatott magának ágyat a hálótermekben. Én a kis hálóteremben találtam ágyat.

A szoba előterében volt egy puskafogas, rajta egy karabély, mellette a névcédula : "Szűcs Kálmán als." (alsegéd, azaz honvéd). Kérdeztem Papp Pistát, hogy hol van ez a Szűcs Kálmán ?

— ö pilótanövendék Szombathelyen a REGVI-nél (Repülőgépvezető Iskola) — válaszolta Pista.

— Akkor én is számíthatok ilyen kiképzésre ? — kérdeztem Pistától.

— Persze, ha megfelelsz a követelményeknek — volt a válasz.

Elhatároztam, hogy nagyon fogok igyekezni, s ebben komolyan is hittem.

Még e napon megkaptuk az ágyneműt és ruházati felszerelésün84