Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Bánhidi Antal: Hídavatás

rült ki, hogy az én gépemnek, az S-214-esnck folyat az egyik tartálya. Mert Budapest elhagyásakor, 25-én a "díszkiséretet" adó két orosz vadász nem 17 helyen — mint azt Mosonszentpéteren másnap megszámoltuk —, hanem 18-on hagyta ott a "névjegyét". Szerencsémre, ez a 18-ik nem volt foszforos. A németek raktárából gyorsan megtörtént a tartálycsere.

Déli 12 órakor a pápai repülőtér parancsnoki irodájában tizenhét német pilóta és mi kettőnk — Vidonyi és jómagam — részére Major Penkert, a III/T.G.3. parancsnoka tartott eligazítást. Az eligazítás nagyon rövid volt:

— Budapest védői számára a légi utánpótlás 14 órakor elkezdődik. A gépek egymás után, háromperces időközökkel indulnak. Repülési magasság útközben 2400 m. Leszállás (!) a várostól keletre lévő Lóversenytéren. Vigyázat: a futópálya végében egy kis bunker van, ezt majd a beguruláskor meg kell kerülni. Leállás : az előbb leszállóit gép mögött. Szállítmánykirakás után sebesültek kerülnek kihozatalra a gépekbe. Ezeken és a személyzeten kívül senki másnak beszállni nem szabad. Visszafelé a felszállás : az érkezési sorrendben. Visszatérés után jelentkezés a parancsnokságon. Van valakinek kérdeznivalója ?

— Lesz-e vadászbiztosítás ?

— Vadászbiztosítás nem lesz, de a vadászok a légteret előre megtisztítják.

— Más kérdezni való ? Nincs ? Végeztem !

Hát ez az eligazítás bizony elég "nagyvonalú" volt. Semmi leszállási tájékoztató ! A Lóversenytér melyik részén kell leszállni? A középső oválisban, vagy a két hosszanti futópálya közül melyiken ? Ezek egyenes szakasza milyen hosszú, milyen széles ? A le- vagy fölszálláskor vannak-e akadályok, gyárkémények, stb.? Van-e szabályos forgalomirányítás, nehogy a már visszainduló gépek és a később érkezők a helyszínen összeütközzenek ? És mi az időjárási helyzet ? Itt Pápán ugyan derült, fényesen süt a nap, szinte szélcsend van. De ott ? Lehetséges az azonos fel- és leszállási irány ?

Hol itt a német alaposság ? Ezek villantak át a fejemben. De főleg az lepett meg, hogy nem dobás, hanem leszállás lesz. Valóban alkalmas-e a Lóversenytér a megterhelt Ju.52-es gépek számára ? Ezt hamarjában nem is tudom. Sokszor elrepültem felette, de ily alkalmasságát soha nem latolgattam. Minek is ? Hiszen a tőszomszédságban ott van a nagy gyakorlótér, mely egykor repülőtér volt. Kényszerleszállásra ezt választaná mindenki. Persze, ez most szóba sem jöhet, mert a frontvonal már a Rákosmezőt keletről határoló, úgynevezett Körvasút mentén a Lóversenytértől két-három km-re húzódik.

Ezeken elmélkedtem, amikor Penkert őrnagy megkérdezett:

— Na, Herr Bánhidi — a hangsúlyt jó hosszan az első "i"-re téve — Önök hány géppel vesznek részt ? Végül is az Önök Budapestjéről van szó!

A kérdés első mondata természetes volt. De a második mondat ? Ez megütött. Tudom, nem akart az sértő lenni. Sőt, talán még valami jóindulat is vezérelte. Nem akart parancsolni, de még kérni sem. De érződött belőle a sajnálkozó lenézés : szegények, most olyant kell vállalniok, amihez nem értenek. Kis "tojások" ezek hozzánk képest. Ezt éreztem ki — nem a szavaiból, hanem — a hangszínezetéből és szelíddé váló arckifejezéséből.

— Én ejtőernyős ledobásra kaptam parancsot. Épp most érkezett ide egy elöljáróm, attól kérek engedélyt a parancs megváltoztatására és annak eredményét jelenteni fogom. Penkert a válaszomat elfogadta.

Amikor Vidonyival 12 órakor éppen elindultunk az eligazításra, egy gépkocsi gördült be a repülőtér kapuján, benne Dóczy Lóránd hadimüszaki törzskari alezredes és Újvári László tartalékos százados, a MALERT forgalmi főosztályának a vezetője, most a MALERT kitelepülő részének a katonai parancsnoka, továbbá egy polgári, előttem ismeretlen személy. Később megtudtam, hogy az Vájná Ernő volt, akit Szálasi az ostromlott Budapest nyilas-parancsnokává nevezett ki. Dóczy azt a parancsot kapta — mint akkori főszállásmester —, hogy Vajnát juttassa be Budapestre. Dóczy ezt a feladatot Újvárival, mint a legtapasztaltabb forgalmi pilótával, akarta elvégeztetni. Ezért jöttek Pápára.

Visszasiettünk Vidonyival a századirodába, ahol már ott találtuk a gépkocsin érkezetteket, valamint gépeink pilótáit.

Jelentettem Dóczynak, hogy a német parancsnokság — kapott parancsomtól eltérően —nem ejtőernyős ledobást, hanem lóversen ytéri leszállást rendelt el. Kérem a parancs megerősítését, vagy megváltoztatását.

— A leszállást nem vállaljuk. Túl nagy a kockázat, s gépünk már kevés — válaszolt Dóczy.- De mit mondunk a németeknek ? — kérdezte Vidonyi.

— Mit ? Hát azt, hogy tojások vagyunk, nem értünk hozzá. Megértettem, ezt a választ Dóczy nem Penkert őrnagynak, hanem nekem címezte. Éreztem : azt várja, hogy ezt a bírálatot most szívesen magamra vegyem, hogy megszabadulhassak a bevetéstől. Penkert nem ismert. Talán éppen méltányos akart lenni velünk szemben tudva, hogy nekünk nincs olyan nagy tapasztalatunk, mint nekik, Sztálingrád és Kréta szereplőinek. De Dóczy ismert és én is ismertem őt ! Azt várja most tőlem, hogy szó nélkül, sőt talán még hálásan is fogom fogadni leminősítését, mert megszabadított a bevetéstől.

— Kérem, hogy az akcióban leszállással részt vehessek !

Dóczyt kérésem láthatóan meglepte. Talán észrevette, hogy ha

én a "leminősítés" ellenére is vállalkozom a német részről megkívánt feladatra, akkor ő a lebeszélés gyanújába keveredhet. Csak némi késlekedéssel válaszolt:

— Rendben van, engedélyezem. Majd a polgári utitársához fordult:

— Hát akkor tessék beszállni a főhadnagy úr gépébe. A megszólított kissé csodálkozva előbb Dóczyra, majd Újvárira nézett, de nem szólt semmit.

Dóczy tehát a mi "tojássá" minősítésünket nem most ejtette meg. Ezért hozta magával Újvárit, hogy az utitársa lássa, 6 a legnagyobb gonddal jár el s nem ránk, a "tojásokra", hanem Újvárira, a legtapasztaltabb magyar forgalmi pilótára bízza az életét. Ez a kitüntető bizalom Újvárinak nyílván jól esett. De mikor Dóczy az én gépembe "tessékelte be" Vajnát, rögtön közbeszólt:

— Én beszállok a Tóni gépébe másodpilótának !

Ezzel aztán ez a kérdés teljesen összezavarodott, amit Dóczy

úgy vélt rendezhetőnek, hogy azt válaszolta Újvárinak :

— Miért másodpilótának ? Akkor inkább repüljön Laci bácsi egy másik géppel!

— Hát jó, akkor azzal repülök.

Dóczy azonban a kényes helyzet sikeres megoldása feletti örömében elfelejtette Vajnát "átirányítani". Ezért aztán Vájná mégis csak az én gépembe szállt be.

A köztem és Dóczy között lezajlott rövid szóváltás után Dóczy jónak látta, hogy a többi pilótának is feltegye a kérdést:

— Vállalja-e még valaki az önkéntes részvételt ?

— Önként nem, de parancsra természetesen igen —, volt az egyhangú felelet. Dóczy, miután ő nem is ezért jött Pápára, mosolyogva intett, jelezve, hogy a továbbiak már nem tartoznak reá. Tisztelegtünk, s Vidonyival elindultunk Penkert őrnagy irodája felé.- Zwei Maschinen — Két gép — jelentettem.- Na, gut. Hát majd soroljanak be az indulással a többi gép után. A hangja olyan volt, mint amilyen egy "futottak még" sportbemondóé.

Még volt annyi időm, hogy a közben már kihűlt ebédemet elfogyasszam. Aztán beöltöztem és kimentem a gépekhez. Megtartottam az eligazítást. Kijelöltem Újvári gépét és személyzetét. Az én gépem személyzete változott, mert rádiósom, dr. Zsiga

35