Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Vitafórum

Az 1990-es MSZ "Vitafórum" rovatában a 200-ik oldalon

"Pumák földön-égen" c. könyv margórája

íráshoz szeremék néhány gondolatot hozzáfűzni.

Sokan hozzászólnak a MSZ-ban megjelent cikkekhez, tanulmányokhoz hol okosan, hol nem. A hozzászólók egyike-másika néha talán jobban tenné, ha véleményét megtartaná magának. No de én is megengedek magamnak egy kis hozzászólást a hozzászóláshoz.

Egy rendszeresen megjelenő — élő — sajtótermék olvasói mindig nagy érdeklődéssel böngészik az "Olvasóink véleménye", vagy a MSZ esetében "Hozzászólások", "Levelek a szerkesztőhöz", "Vitafórum" stb. címek alatt közölt oldalakat. Az ember kiváncsi a többiek véleményére és egy már olvasott cikknek vagy könyvnek utólag mégegyszer örül, mikor látja, hogy annak olvasása másból is az övéhez hasonló érzéseket váltott ki.

Nos, a "Pumák földön-égen" c. könyv margójára című cikk ennek a hatásnak pont a fordítottját váltotta ki belőlem. Szandai András nevét sohasem hallottam, ami nem sokat jelent, mert én nem voltam repülő. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az utóbbi 45 évben nagyon sok állandó személyi kapcsolatom volt és van repülő bajtársakkal és rajtuk keresztül hírből nagyon sok más bajtársukról hallottam nagyon sokat és részletesen. Valahogy az az — esetleg téves — elképzelés alakult ki bennem, hogy akit a repülők közül érdemes volt ismerni, arról — ha személyesen nem is találkoztam vele — már sokat hallottam. Úgy látszik azonban, mégis tévedtem. Ha Szandai András úr olyan szakképzett repülő és magasrangú feljebbvaló, valamint eredményes vadászrepülő lett volna, valószínűleg legalább háromszor annyi légigyőzelemmel mint Tobak, (amit a hozzászólás hangjából kiolvasok), elnézését kérem, hogy a könyvben előforduló, állítólagos kisebb tévedések felett nyílvánított szigorát a leghatározottabban nem osztom.

A Pumákról szóló könyvet már régen megvettem és olvastam. Le kell szegezzem, hogy annak olvasása semmivel sem okozott nekem kevesebb élvezetet, mint a hozzászólásban említett tulajdonképpen "HORRIDO" c. könyv, vagy E. H. Sims, Rudel, Hartmann, Okumiya Horikochi, H. Baur, Graf, vagy Galland által írott, illetve róluk szóló repülő tárgyú kedves könyveim hogy csak egy párat említsek közülük.

Különben, nem emlékszem, hogy Tobak különösebben pártolta volna a 600 m-es "távlövészetet". Valahol éppen Hartmann és Málnássy kollaborációjával kapcsolatban illusztrálja az egész közelről való tűzmegnyítás közismert előnyeit. A "távolugrás" adatainak tévességét kimutató, fáradtságot nem kímélő nyomozás kétségkívül elismerésre méltó. Mikor Tobak könyve megíródott, ezt a tényt magát — az akkori körülményeket tekintetbe véve — bátor cselekedetnek tartom. Azt hiszem akkor nehéz lett volna egy másik olyan "szalonképes" nemzetközi szaktekintélyt találni, akinek a "fésülése" után a könyvet ki lehetett volna adni. Ha mégis akadt volna valaki más, kérdés hogy érdemes lett volna-e a könyvet elolvasni.

Mindenesetre, szerintem, még a "szakmai ellenőrzés" után is maradt egy kis érték a könyvben. Engem — többek között — pont az fogott meg benne, hogy a Légierőknél milyen toleránsnak és családiasnak adja vissza az egymás közötti viszony és az egymás iránt érzett bajtársi szeretet. Katonai pályafutásunk alatt mindnyájan kerültünk kapcsolatba olyan elöljárókkal, akik többkevesebb keserűséget hoztak életünkbe. Ritka az az ember, akinek a "bőre alá" olyan kevéssé hatolt be ilyen élmény, mint Tóbak Tibornak.

Hiába, az ízlések különbözők. Szandaival ellentétben, éppen azt gondoltam, hogy ilyen szépen mint ez a könyv teszi, még alig állítottak emléket egy fegyvernemnek, egységnek.

Szeretnék olyan tömören, szórakoztatóan, szerényen írni és olyan sértetlen lelkiállapotban visszaemlékezni tudni, mint

ahogy Tobak "Cica" tette ebben a könyvben, egy ilyen áldozatok ellenére is vesztett harc után. Sajnos, nem volt alkalmam személyesen megismerni, csak e könyvén keresztül. Ezúton köszönöm neki azokat a kedves órákat, amiket nekem ennek a könyvnek az olvasása szerzett és amiben oly sok volt "cőger" bajtársamnak állított emléket.

Érdekességként jegyzem meg : ez a könyv volt ama nagyon kevesek egyike — külföldieket is beleértve —, amely nem hemzsegett a helyesírási hibáktól, még a német idézetekben sem.

Végül még ezt szeretném megjegyezni: szerintem nem az számít, hogy ki mennyit van valahol, hanem az, hogy az egységnél eltöltött ideje miként hat ki érdemileg önmagára és környezetére.

E hozzászólásom nem sértő szándékkal íródott, de úgy éreztem, nem hagyhatom szó nélkül azt a lebecsülő és lekicsinylő hangot, amit Szandai úr hozzászólásából kiéreztem.

Pintér Aladár

Vasváry József : Debrecen repülőmúltjából.

(1990-es MSZ 47-ik old.) továbbá : Vitafórum — fenti tárgykör/Sárhidai (1991-es MSZ 221. old.)

Sárhidai úr "legendának" tekinti, hogy egy szegedi ismerősnél látott kép alapján a Z0+88-as Messerschmitt Me.210-es gép lajstromszámát kritika nélkül átvettem. Sárhidai úr a REPÜLÉS 1975. évfolyamának 11-ik — novemberi — számában a Me. 210-es gépekről írt cikksorozatában az első bekezdés 15-ik sorával kezdödőleg egyértelműen — "legendát" kizárva — írta le a következőket:

"... herceg Odescalchi Miklós tart. rep. hadnagy olaszországi repülőútja, amelynek pontos körülményeit a történészeknek a mai napig sem sikerült egyértelműen feltárni. A ZO+88 jelű gépen Bajusz Károly fedélzeti rádióslövésszel 1944 június 13-án szállt fel Debrecenből és max. üzemanyagkészlettel..."

Cikksorozatának társszerzője Punka György volt és igen részletesen dokumentálták a Me.210-es gépre vonatkozó gyártási és hadialkalmazási adatokat, kitűnő fényképekkel. Cikksorozatuk végén kiegészítéseket közöltek az olvasóktól és egykori hajózóktól, akik közül senki nem akadt, aki Odescalchi gépének lajstromjelét megkérdőjelezte volna!

Sárhidai úr a REPÜLÉS-ben leközöt cikksorozatában ezek szerint 1975-ben nem "legendaként" említette meg Odescalchi Z0+88-as lajstromjelű gépét, hanem mint tényt egy magyar repülő szaklapban. Akkor a szegedi ismerősnél látott képből lett az ominózus "legenda", amit viszont nem én indítottam útjára.

Gondolom Sárhidai úr időközben újabb adatok birtokában megállapította, hogy nem a Z0+88-as lajstromjelű géppel repült el Odescalchi. Ha ez így lenne, elvárhatnánk, hogy Sárhidai úr rámutasson hibás közlésére, nem pedig azt "legendának" minősítve, másoknak tulajdonítsa a téves közlést.

A Kormányzó Kabinetirodája — akárcsak Náday vezérezredes olaszországi útját Majoros kapitánnyal 1944 szeptemberében — nem kötötte Odescalchi küldetését a Sziklaközpont orrára. így a Sziklaközpont jelentése Debrecennek, hogy egy Me.210-es elhagyta az országot — s nem fordítva, Debrecen jelentett erősen elméleti gondolatfuttatás.

Ami a debreceni 1944. június 2-i bombatámadást illeti, azt a helyi légoltalmi parancsnok 1944. június 8-i helyszíni kárjelentése foglalja magába. A debreceni Köztemető halotti nyilvántartásában szereplő 499 fő elhúnyt külön kötetben van felsorolva, amit személyesen átnéztem. Sárhidai úr adatai ettől eltérnek, mert egy jóval későbbi, 1961-es OLP/BM iratból származnak, amit nem a helyszínen vettek fel 1944 júniusában, az csak egy országos összesítés. Márpedig az országos összesítésekbe a hely295