Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Bajtársi levelek
Ez már sok volt nekem, s a továbbiakban nem is foglalkoztam semmivel. Mikor a Keret egy részét áthelyezték Klagenfurtba, én Zeltwegen maradtam. Telbisz Imrével és Luluval — az osztrákokkal együtt — a repülőtér átmentésén ügyködtünk, miután az angoloktól kapott információ szerint Zeltweg az angol zónába fog esni. Valóban így látszott, miután az oroszok Brucknál megálltak. A németek lassan elszivárogtak a repülőtérről minden különösebb incidens nélkül és az akkor már jelenlévő két angol repülő százados egy téves információ nyomán a repülőtér védelmére az oroszoktól egy-két páncélost kért. Természetes, hogy még akkor éjjel bevonult az egész banda. Az angol azt mondta, hogy "sorry", beült a kocsijába és elment Klagenfurtba mondván, hogy az oroszok majd kimennek, mert Zeltweg az angol zóna. így is lett kb. három hónap múlva, de rajtunk ez már nem sokat segített. Bár relatíve úri fiuk voltak, senkit nem bántottak. Természetesen a kocsikat rögtön elvették és közölték, hogy nyugodtan menjünk haza, hisz' vár a demokratikus hadsereg és ennek érdekében még tehergépkocsikat is biztosítottak kísérettel. Nekem ez kicsit gyanús volt, valahogy nem szerettem, ha ők kísérnek. Miután indulásig szabadon mozoghattunk, átöltöztem : bilgeri, lovaglónadrág és hozzá sötét zakó — no és a Frommer a zsebemben volt. Sikerült három tisztet és kisszámú legénységet lebeszélnem a hazai társasutazás ilyen formájáról és ezekkel — némi élelemmel, némi fegyverrel és egy zsebiránytüvel — nekivágtunk a hegyeknek az amerikai zóna felé. Sajnos térképünk nem volt, így elég soká bolyongtunk. Kb. tíz nap múlva elértük Bad Ausse-t és jelentkeztünk az amiknál hadifogolynak. Rövid káderezés után bevonultunk az ottani magyar hadifogolytáborba, melynek Türck Károly huszáralezredes volt a parancsnoka és — ami a fő — amerikai ellátásban részesültünk. Egy darabig még volt némi katonáskodás — kihallgatás, stb. —, aztán lassan elmúlt ez is, sajnos. Szabadon mozogtunk, nem volt semmiféle őrség. Miután a régi jó időkben sokat lovagoltam, nagyon "bevágódtam" Türck alezredesnél. Rengeteg ló volt, kértem engedélyt lovaglásra. Nagyon imponált neki, hogy egy repülő is tud lovagolni. Vidám élet folyt a táborban. 1945 őszén — miután értesültem, hogy Zeltweg ismét angol zóna lett — rádiósommal, aki mindvégig velem volt, visszatértem előző állomáshelyemre. Az osztrákok honorálták akkori működésünket, így nem kellett lágerbe mennünk és szabadon vállalhattunk munkát. Nem sokan maradtunk ott : Telbisz Imi és Lulu, Petróczy János és mi. Imi aztán kiment Angliába, Luluék, Petróczyék és mi (hülyék) pedig 1946 végén haza jöttünk. Itt jegyzem meg, hogy — sajnos — a megérzésem jó volt : akik akkor haza indultak, Bruckig jutottak el, ott már drót mögé kerültek és ki a "Paradicsomba". Szerencsém volt, egy napig sem voltam hadifogoly. Bár nagyon fájt a szívem a repülés után, valami azt súgta, hogy nem szabad ez irányban lépéseket tenni. Le akartam szerelni, csak nem tudtam ebbéli szándékomat mivel megindokolni. Németh János ezredes úr segített és az "A" pont (politikai megbízhatatlanság) alapján leszereltek. Ezzel véget ért repülő pályafutásom, amire ötéves koromban határoztam el magam és amiről Szüleim minden csábító ígérete sem tudott eltántorítani, sőt — nagy szomorúságukra — Gábor öcsém is repülő lett, végül még húgom férje is. ők sajnos már nem élnek. Örökké fájt, hogy nem repülhettem, sokkal jobban, mint vagyonunk elrablása. Persze dolgozni is kellett valamit. Miután az autót is nagyon szerettem, elmentem sofőrnek, először magyar cégekhez, de miután — amint jött egy új párttitkár — engem rögtön kirúgtak, német- és angol nyelvtudásom révén felvettek a svéd-, majd az amerikai követségre sofőrnek. Ezért aztán 1951 őszén letartóztattak — a többi "hasonszőrűvel" együtt — és elitéltek öt évre, amit nagyjából le is töltöttem. Szüléimét kitelepítették, úgy hogy évekig nem tudtunk egymásról semmit sem. így 1956 után mindent megint élőiről kellett kezdeni. Nyugatra menni nem tudtam, mert akkor szegény öcsém volt börtönben és Szüléimét is el kellett tartanom. Folytattam a sofőrséget, hol itt, hol ott. Még 1958-ban is "begyűjtötték" — csak egy hónapra — a Gyűjtőfogházba. A vád : illegális összejöveteleket rendeztem volt tisztásaimmal. Persze ez "link duma" volt, s mikor kiderült, hogy "téves bejelentés" alapján tettek dutyiba, elnézést kértek és szabadon bocsátottak. Akkor a TEFU-nál voltam sofőr, persze a párttitkár azonnal kirúgott. Végül 1972-ben Szekeres Miska segítségével az Autóközlekedési Intézethez mentem oktatónak. Hát ez már valamivel elegánsabb volt és jövedelmezőbb is. Ma is ezzel foglalkozom, nyugdíj mellett. Két kislányom van és négy unokám. Természetesen én ezt a levelet Neked írtam, de ha úgy gondolod, hogy valami közlésre alkalmas, teljesen Rád bízom. A régi bajtársi szeretettel sokszor ölel Horváth Elemér szkv. rep. hadnagy A Horváth testvérek és huguk Éva, aki szintén repülőhöz — Oláh László hadnagyhoz — ment feleségül. (Horváth Elemér gyűjteményéből.) 232
