Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Bajtársi levelek

Ez a felvétel az egyik közelmúltban — 5-6 évvel ezelőtt — rendezett bajtársi összejövetelen készült. Balról: Horváth Elemér, Telbisz Lóránd, "Lulu bácsi" és az egyik résztvevő felesége. (Horváth Elemér gyűjteményéből.)

san fizettem. Tudtam mit teszek, sőt tisztában voltam a következményekkel is. Soha nem bántam meg, ma is megtennem, ha hasonló helyzetben lennék, mert sikerült megmentenem bajtársaimat és a családtagokat attól, hogy orosz kézbe kerüljenek, ök akkor meghatóan bíztak bennem, amit néha azóta is visszahallok.

Szerencsére az anyag nagyrészét is sikerült kimenteni és aránylag kényelmes körülmények között utaztunk : még fűtést is sikerült biztosítani. Némi problémát még a mozdony megszerzése okozott, de az is megoldódott s — emlékezetem szerint — 1945 január elején indultunk el a kb. hatnapos útra. A határig kissé vontatottan, onnét már símán gördült a vonat, de azért kissé idegesített egy esetleges légitámadás veszélye, amire azonban nem került sor.

Persze kint akkor még teljes rend volt, így az ellenőrzésnél rögtön kiderült a "vagonszerzés" módja és ezt követte a klagenfurti kihallgatás Keksz ezredes úrnál.

Edgár szenvtelen nyugalommal hidegen közölte, hogy megindítja ellenem a hadbírósági eljárást, mert cselekedetem példátlan és teljesen önkényes magatartás volt részemről, amire a vagonhiány nem mentség. Megoldásként ő is a gyalogmenetet említette.

Kértem, hogy részletesen jelenthessem a körülményeket. Azt válaszolta, hogy Jámbor László vezérkari százados úr — akit az ügy kivizsgálásával megbízott — jelentése után lesz rá lehetőségem és jelentkezzem már most nála. Jámbor százados úr teljes megértéssel kezelte az ügyet és meghallgatta az érintett tiszteket is. Gondolom, ilyen értelemben jelenthetett Edgárnak is, mert — rengeteg jelentésen és kimutatáson kívül — nem történt semmi a háború végéig.

Edgárral legközelebb 1952-ben Márianosztrán a börtönben találkoztam, ahol — krumplihámozás közben — ismét megtárgyaltuk az ellenem indított eljárás részleteit. Azt mondta :

— Nézd, én megértem, hogy kínos helyzetben voltál, de ne kívánd, hogy eljárásodat most helyeseljem. Mellesleg kérdem : lett neked ebből akkor valami bajod ?

— Ezredes úr, nekem ez elég ! — válaszoltam.

Volt még egy vádpontom, mégpedig az, hogy a határon szélnek eresztettem a legénységet. Ez annyiban igaz, hogy volt egy kislétszámú, idősebb — 50-es korosztályú — honvédekből álló csoport, melynek feladata a vágfarkasdi repülőtéren tárolt gépek őrzése volt. Még a magyarországi utazás folyamán jelentette nekem Pál törzsőrmester, hogy ezek közül többen a határon meg akarnak szökni, mert nincs szándékukban családjukat otthon hagyni. Miután nem harcoló alakulatként települtünk ki, elhatároztam, hogy a határon tartok egy eligazítást: kis búcsú az országtól, nem menekülés, hanem^ kitelepülés, majd a Himnusz eléneklése. így is történt. Majd felszólítottam mindenkit, hogy ne szökjenek meg, mert a nyilasok agyonlövik a szökevényeket. Aki nem akar tovább jönni, nyugodtan jelentkezzék, kap kétnapi hideg élelmet és egy bevonulási parancsot a sárvári bevonulási központba; a lelke rajta, hogy hova megy. Emlékezetem szerint hatan jelentkeztek, meg is kaptak mindent és el is mentek.

Akkoriban nem gondoltam arra, hogy ezt majd itthon megkérdezik egyszer. Nem láttam értelmét, hogy öreg embereket akaratuk ellenére kicipeljek, vagy szökésre kényszerítsek. Képzelheted a megrökönyödést 1947-ben az igazolásnál, mikor az ügyész hadbíró százados éppen azzal vádolt, hogy parancsnokként erőszakkal kivittem a legénységet. No de a beidézett tanúk ismertették azt a bizonyos eligazítást a határon. Szegény ügyész nem hitt füleinek. Nagyon szeretett volna "elfűrészelni", de hát kénytelen volt belenyugodni az igazolásba rendfokozatom és szolgálati beosztásom megtartása mellett. Rendelkezési állományba helyeztek és kaptam félfizetést.

No de vissza a kitelepüléshez. Sikerült midenkit és az anyag legnagyobb részét Zeltwegbe áttelepíteni. Fogadtatásunk a németek részéről eleinte korrekt volt, a későbbiekben azonban állandóan romlott, miután a repülőtérparancsnok — egy ezredes — megrögzött náci volt. A repülőtéren rengeteg gép volt, de benzin egy csepp sem, így igen örültek a mi benzinünknek, amit persze a kocsijaikhoz használtak.

Itt kapcsolódnék Farkas Jenci cikkéhez, ami a semmeringi gyalogsági bevetést illeti. Azt én — akkor még mint elsötiszt — igyekeztem megakadályozni, miután teljesen értelmetlennek, a német repülőtérparancsnok őrültségének tekintettem.

Megint kínos helyzetbe kerültem. Ugyanis Szoó Matyi haza kérte magát és helyette Homér Imrét nevezték ki parancsnoknak, aki viszont még nem érkezett ki. Később én jöttem haza érte kocsival és feleségével együtt vittem ki. Közben Serge főhadnagy közölte velem, hogy reggeli eligazításnál mondjak lelkesítő beszédet : jelentkezzenek az emberek gyalogos harcra a Semmeringre. Ellenvetésemre közölte, hogy ez az ezredes úr (repülőtérparancsnok) parancsa, és jobb, ha ellenkezés nélkül végrehajtom.

Rajtunk kívül még a REGVI volt Zeltwegen, Osskó Zénó őrnagy parancsnoksága alatt. Elmentem hozzá tanácsot kérni. Úgy vélte : valamit mondani kell, de úgy, hogy az emberek érezzék, nem kell engedelmeskedni a felhívásnak. Ez elég nehéz ügy volt, de úgy gondoltam, ha a beszédemet azzal fejezem be, hogy én nem jelentkezem, ebből értenek.

így is tettem. Ennek ellenére — gyéren bár, de — jelentkeztek, a tisztek közül is néhányan. Főleg szegény Ghyczy Marci forszírozta ezt az ügyet. Ennek kapcsán igen éles szóváltás alakult ki köztünk, így — sajnos — nagyon rossz viszonyban váltunk el.

A jelentkezőket aztán teljesen külön vették, engem pedig az ezredes minden beosztásom alól felmentett és szegény Marcit kinevezte elsőüsztnek, valamint a megalakult, kb. szakasznyi erő parancsnokának. Megkezdték a gyalogos kiképzést, persze minden nehézfegyver nélkül. Ami sokunk részére igen bántó volt, felszerelték őket horogkeresztes karszalaggal, amit hordtak is.

231