Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Bajtársi levelek

Szombathely ... de ennek a története a sok kaland leírása miatt nagyon hosszú lenne, ezért csak röviden :

Kétszer kerültünk orosz fogságba, de két óránál tovább egy gyűjtötáborban sem tartózkodtunk. Útközben négy leventét vettünk magunkhoz és 12 nap múlva, május 19-én este már magamhoz ölelhettem kis Családomat.

Kedves Dorka!

Ternyei József

Budapest, 1992. január 30-án.

Engedd meg, hogy megköszönjem a nekem küldött Magyar Szárnyak 1991-es példányát. Nagy örömöt jelentett nekem és a sors különös játéka folytán éppen a 70-ik születésnapomra érkezett meg.

Miután — azt hiszem — utoljára 1944 kora tavaszán találkoztunk Budaörsön, talán érdekelni fog, hogy azóta mi történt velem. Ha emlékszel, én a távolfelderítö osztály 2. (pót-) századánál szolgáltam Bándy Imre kapitány parancsnoklása alatt. Kínos élményem volt 1944. március 19-e, ugyanis éppen ügyeletes tiszt voltam, szerencsésen megúsztam.

Az időpontokat már pontosan persze nem tudom, de úgy nyár elején kitelepültünk Szihalomra, ahol igen vidám élet folyt. Nem sokat, de azért repültünk is. Szomorú epizód volt szegény Remete Miklós, Pákozdi Pál, Bercsényi László és Horváth Jenő lezuhanása Domier Do.215-össel. Start után leállt az egyik motor, szegény Mikulás vissza akart fordulni és lecsúsztak a repülőtér mellett.

Augusztus elején visszatelepültünk Budaörsre. Rövid idő múltán engem elvezényeltek a Térképészeti Intézethez, ugyanis az Intézet kapott egy Focke Wulf FW.189-est (Bel Ami). A gép Budaörsön tárolt és légifelvételeket kellett vele készíteni. Rendes kis alakulat volt ez a fényképező egység, szintén Horváth nevű főhadnagy megfigyelővel és egy hajózó szerelő őrmesterrel. Először Geönczy Palival repültem a gépet, ami nagyon tetszett. Néhány hivatalos repülést is végeztünk, majd megszűnt az egész alakulat és a gépet elvitték.

Ekkorra már megszűnt a távolfelderítő osztály is, a gépeket — személyzettel együtt — átrepültük Pápára. Ott álltam "megfürödve" alakulat nélkül. Ahogy a helyzet romlott, úgy kezdett kiürülni Budaörs. November táján tisztek már csak ketten voltunk Fidy Lajossal. Mozogni könnyen tudtam, lévén kocsim honvédségi rendszámtáblával és — hála Fidy Lajosnak — megfelelő papírokkal ellátva.

Családomat akkorra öcsém — akit augusztus 20-án avattak hadnaggyá és a vadászoknál szolgált — kitelepítette Vágfarkasdra ahhoz a bizonyos Romboló Kiképző Kerethez, amiről Farkas Jenci is ír az 1991-es MSZ-ban (Emlékezzünk ... 9. old.) Vágfarkasdon Jenciéket kellett volna átképezni Héjáról a Me.110- esre. Lajos tanácsára bementem a Légierők parancsnokságára és

— úgy emlékszem — Nagy Kornél segítségével a fenti Kerethez helyeztek elsőtisztnek. Szoó Matyi volt a parancsnok és rajta kívül csak az átképzendő tisztek. Tulajdonképpen rajtam kívül többmotoros gépet senki nem repült, így Matyi nagyon örült jövetelemnek, ugyanis Focke Wulf FW.58-as "Weihe"-vel kellett volna kezdeni az átképzést.

A szihalmihoz hasonló vidám élet folyt, bár a repülőtérnek kinevezett legelő talaja nagyon rossz volt. Kellemesen repülgettünk.

1944 december végén jött egy kitelepülési parancs a Zeltweg-i repülőtérre. Ez tulajdonképpen egy német-magyar alakulat volt egy kis német részleggel, melynek parancsnoka Serge főhadnagy

— egy aránylag kellemes ember — volt és még egy tiszt, az a

bizonyos Jenci által említett Fleischer műszaki tiszt, ök aránylag gyorsan eltűntek, részben géppel, részben autókkal, majd Szoó Matyi — hátrahagyva nekem három tisztet és egy hadapródőrmestert — a gépekkel szintén áttelepült. Nekem maradt egy a németek által kiállított kitelepülési parancs, három tiszt: Gábor öcsém, hadnagy, Nyitrai János és Gáspár Béla zászlósok, Szabó Gyula hadapródőrmester, Pál törzsőrmester — igen agilis, megbízható ember —, néhány ügyes tisztes és kb. 200 főnyi legénység, de ami a legjobban nyomasztott, az a 82 fő hozzátartozó — gyerek, öreg- és fiatal asszony — volt. Közben az oroszok közeledtek és vagon egy szál se.

Különleges helyzet volt, kénytelen voltam különleges megoldást alkalmazni, ami — mint ahogy később kiderült — nem nyerte el Keksz ezredes úr egyetértését.

Az oroszok közelsége bizonyos pánik hangulatot keltett, különösen a hozzátartozók körében. Ezt a hangulatot egy reggeli eligazítás során mondott tájékoztatásommal sikerült némileg stabilizálni, amiben az alakulat maximális segítséget nyújtott.

Kissé naívul, komolyan vettem azt a bizonyos kitelepítési parancsot, amit valami magasabb német repülő parancsnokság adott ki számunkra, még a családtagokat is névszerint felsorolva. Erre alapozva, mint jó katona, elkészítettem a szállítási tervezetet, ahogy az a Harcászati Szabályzatban meg volt írva a "Vasúti szállítás" címszó alatt. Volt akadémiai Harcászat tanárom, Ruttkay vezérkari százados elájult volna a gyönyörtől, olyan szép volt.

Fogtam a papírokat és beautóztam Vágsellyére a pályaudvarparancsnokságra. Egy öreg tartalékos főhadnagy fogadott, akinek átadtam remekművemet. Azt kérdezte, hogy mit akarok azzal ? (Megjegyzem, hogy rengeteg repülő anyagom volt, gépkocsik, motorok, nagymennyiségű élelem, kávé, csokoládé és hasonló kincsek.) Közöltem vele, hogy a szállítási tervezet szerint egy 100 tengelyes szerelvényt igényiek, melyből ennyi G-kocsi, enynyi platókocsi, stb. Válasza :

— Meg vagy őrülve öcsém ? ! Most volt itt X tábornok úr, egy vagont kért, azt sem tudtam adni. Ki adta ezt a parancsot ?

A németek — válaszoltam — itt van, nézd meg.

Hát akkor adjanak vagont is — volt a végső döntés. Elbúcsúztunk és átmentem a németekhez. A különbség csak annyi volt, hogy ott egy öreg százados mondta ugyanezt, tanácsolva, hogy induljunk el gyalogmenetben.

Nem tagadom, kissé elkedvetlenedtem. Hazamentem, összehívtam "ütőképes" tisztikaromat, előadtam a helyzetet, kértem véleményüket és közöltem, hogy én innét mindenkit elviszek, mert megígértem a már elrepült baj társainknak, ha kell autón, szekéren, gyalog, de mindenkit elviszek és senkit sem hagyok itt az oroszoknak. Persze kértem a szigorú titoktartást a pánik elkerülése végett.

Ekkor jelentkezett Gáspár zászlós — akit egyébként azért választottam ki, mert idősebb tartalékos volt, polgári életben mérnök és úgy hallottam, hogy nem éppen németimádó. Előadta, hogy szerez vagont. Ehhez kér egy nyílt parancsot és a kincstári Puch motorkerékpárt.

— Természetesen megkapod — mondtam —, de szavadat adod, hogy ha nincs is vagon, te visszajössz.

— Bízzál bennem — válaszolta —, de te viszont ígérd meg, hogy nem kérdezed, honnan szereztem vagont.

Érdekes, egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy "átver". Röviden : Gáspár két nap múlva megjelent és közölte, hogy egyelőre érkezik négy vagon, aminek az ára ennyi benzin, ennyi csokoládé, stb. Persze ezt akkor előírás szerint pontosan vezettük, a gazdasági hivatal raktárából kivételeztük, még a vagonok számát is feltüntettük, majd az egész ügyletet aláírásommal láttam el, hogy mindenki fedve legyen.

Gáspár folyamatosan szállította a vagonokat és én folyamato-230