Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Bajtársi levelek
vő repülőtéren a kb. 40 db. kétemeletes épület és a 2 km-es betonpálya érintetlen, a több tucat különböző típusú repülőgéppel együtt. Március utolsó napjaiban nagy ovációval fogadtuk a 101- es "Puma" vadászezred tagjait, akik Heppes Aladár alezredes vezetésével érkeztek meg és néhány nap múlva innen szálltak fel bevetésre a sokszoros túlerőben lévő angolszász támadók ellen. Pumásaink egyenlőtlen harcot vívtak, amelynek folyamán négy fiatal élet esett áldozatul. Itt találkoztam vitéz Szentgyörgyi Dezső zászlóssal, a legeredményesebb magyar vadászpilótával, akire nagyon büszke voltam, mert légigyözelmeinek zömét mint legénységi állományú aratta. Csak nemrégiben léptették elő zászlóssá. A Bécs légterében lezajlott légicsaták szemlélői lehettünk, amikor a vadászok az óriási kötelékek közé vetették magukat, nagy veszteséget okozva soraikban. Volt olyan rácsapás, mely után a sérült gépet elhagyó 8-10 fő személyzet közül többnek ejtőernyője tüzet fogott, s mint egy csóva zuhant a mélybe. A szemlélődés sem volt veszélytelen, mert a lövedékek egy része a közelünkben hullott le. Pár nap múlva a repülőtéren nagy forgalom volt észlelhető, melyből arra következtettünk, hogy valami történni fog. Egyik reggel nagy csend támadt, a repülőtér elnéptelenedett. Palkó százados eligazítást tartott a felsorakozott alakulatnak, s kiadta az utasítást, hogy három órán belül elhagyjuk a repülőteret. Szállítóeszköz hiányában gyalogmenetben indulunk Raffelding repülőterére. A családtagokat a városból felsőbb parancsnokság menekíti. A megnyitott raktárakból bőven lehetett élelmet vételezni, amit az ott tárolt hátizsákokba csomagoltunk. Alakulatunk útbaindult a várostól északra, a Dunán átívelő hídon keresztül, cél: Raffelding. A szép hidat az angolszász bombázók többszöri kísérlete sem tudta megsemmisíteni. Most pedig, alighogy eltávolodtunk tőle, a németek felrobbantották. A menet az északi parton Krems érintésével haladt, amikor a sors részemre más irányt rendelt. Egy esti letáborozás után a part mentén sétálva magyar zászlót pillantottam meg egy hármas uszályon. A parancsnok és családja örömmel invitáltak a fedélzetre, ahol jó magyaros halászlés vacsorával és különböző bókákkal kínáltak. Nem kedveltem az alkoholt, de most elfogadtam, igaz, meg is ártott. Nem kellett sokat kérlelni, hogy töltsem az éjszakát az egyik uszály kabinjában és majd virradatkor csatlakozhatom alakulatomhoz. Zúgó fejjel ébredve éreztem, hogy az uszályt — mint később megtudtam — a "Baros" hajó húzza felfelé a Dunán. Ijedelmem nagy volt, mert nem tudtam hol fogom elérni alakulatomat. Ybbs előtt megszólaltak a hajókürtök, jelezve, hogy a Baros visszafelé sodródott. A lapátkerék eltörött, veszélyeztetve a bennünket követő öt-hat uszályt. Sikerült a hajót és uszályait partravontatni, ahol sok hajó — rakományostul —összetorlódott. Éjjel azon gondolkoztam : most előre, vagy hátra induljak megkeresni alakulatomat ? Mi van akkor, ha változott a helyzetük és járműre tettek szert ? Úgy döntöttem, hogy előre megyek, hiszen tudom a végcélt. Hamar megállapítottam, hogy a Linz felé vezető főútvonalon vagyok, tehát Linz felé kell tartanom. Szerencsére egy éles kanyarban az utcán megtorlódott egy német gépkocsioszlop. Az utolsó kocsi ponyváját felemelve, egy bombaszállítmányra telepedtem. A linzi Duna-híd előtt a gépkocsi egy kaszárnyába fordult be, de még a kapu előtt megállt. Jobbnak láttam kiszállni. Úgy látszik szerencsés csillag alatt születtem, mert az utánunk jövő Rába gépkocsiból intett egy repülő hadnagy és én abban a pillanatban máris a kocsin voltam. Kiderült, hogy Raffeldingbe tartanak, így roppant megkönnyebbültem : végül is Ybbs-ben jól döntöttem. A repülőtéren jelentettem Heppes Aladár alezredesnek, hogy a tapolcai alakulat elhelyezése miatt érkeztem, amit ő csak fejbólintással nyugtázott, mert fontosabb volt a bevetésből visszatérő pilóták fogadása. így nekem kellett a lehetőségek után nézni, ami másnap eredménnyel is járt. Megfigyeltem, hogy a repülőtér déli végében egy repülő alakulat az átmeneti szállásnak használt szalmával leterítejt pajtából kiköltözik. A pajta éppen megfelelne a mi részünkre. Étkezésemet megoldotta a Pumások konyhája, csak a várakozást tűrtem nehezen. Az időt kitöltöttem azzal, hogy friss szalmát hintettem a pajta padlójára, ajtajára pedig felkerült a "Tapolcai alakulat szálláshelye" tábla. Reggelenként órákig álltam a Linzből odavezető út mellett, várva alakulatomat, mig végre a negyedik napon feltűnt egy több főből álló kerékpáros előőrs, élén Aradi Gyula őrmesterrel, aki lelket öntött a csapatba. Palkó László századosnak jelentettem, hogy az elhelyezés meg van oldva. A fáradt alakulat örömmel vette birtokba a friss szalmával lakhatóvá tett körletet. Az ellátásról a repülőtérparancsnokság gondoskodott. Szerencsés kimenetelű baleset érte századunk egyik őrmesterét. Egyik alacsonytámadás alkalmával találat érte alsó lábszárát. Az izomzatát szabta fel a Mustang lövedéke. A Pumások kötözöhelytén látták el a sebesültet. Április közepén vasúton Pockingba indultunk. A Pumások maradtak Raffeldingben. Scherdingnél átkeltünk az Inn folyón, azután ismét gyalogmenet következett. Egy magaslati pontról jól lehetett látni, amint a Mustangok, mint a darazsak, csaptak rá több hullámban a pockingi repülőtérre. Nagy gondban volt Palkó százados, mert neki a parancs szerint oda kell vonulni az alakulattal. Azonban úgy határozott, hogy embereit nem viszi a pusztulásba. Ezért letáboroztunk a hegyen, egy bajor nagytelepes tanyáján, ahol francia hadifoglyok voltak munkára kiadva. Itt vártuk valami titkos reménnyel, hogy a háborúnak vége legyen. Egy áprilisvégi napon a rádió indulókat közvetített, majd az adás megszakadt és Beethoven V. szimfóniája, a "Sors" szimfónia hangzott fel, ami furcsán hatott ránk. Feszülten lestük, hogy mi következik, amikor minden átmenet nélkül a bemondó ezt közölte : "Hitler meghalt !" — majd gyászindulókkal folytatódott az adás. Nyilvánvaló volt, hogy közeleg a háború vége. A francia foglyok arcán lehetett látni a megkönnyebbülést, míg a bajor gazdát lesújtotta a hír. Tudomást szereztünk arról, hogy ha folyamatos szirénázást hallunk hosszú időn át, az páncélos riadót jelent. Ez május első napjaiban be is következett. Mi nem láttunk harci cselekményt. A német páncélosok az éj folyamán elvonultak. Alakulatunk megindult Pocking felé. Félúton találkoztunk az előnyomuló amerikaiak előőrsével. Egy magyarul is beszélő tiszt tovább irányított bennünbket, fegyverünket meghagyva. így vonultunk be Pockingba. Másnap be kellett szolgáltatnunk fegyvereinket, ezzel számunkra a háború befejeződött. Német csapatokkal többé már nem találkoztunk, a magyar alakulatok pedig folyamatosan érkeztek be Pockingba. Az egyik barakkban felfedeztem a térképraktárt, ahol összeállítottam egy részletes segédletet a hazavezető útvonalról, bejegyezve a naponta megteendő útszakaszokat, mert elhatároztam, hogy mindenképpen hazamegyek. A szombathelyi vasútállomás környékét állandóan bombázták a háború végén és nagyon aggódtam Feleségem és Kislányom életéért. Közöltem szándékomat parancsnokommal, aki lebeszélt, mondván ez meggondolatlan könnyelműség, mert az Inn folyó túloldali erdeiben az SS-ek még ellenállást fejtenek ki. Bennem a honvágy erősebb volt, mint a veszély miatti aggodalom. Már előzőleg beavattam terveimbe Aradi Gyula őrmester barátomat, aki szemrehányóan megjegyezte : "Volna szíved nélkülem hazamenni, hiszen eddig jóban-rosszban együtt voltunk !?" Figyelmeztettem, hogy ez nem sétamenetelés lesz, mint idejövet a Duna partján, ezért saját felelősségére döntsön. Úgy döntött, hogy velem jön. Május 7-én indultunk két, még Tapolcán megismert honvéd társaságában, akik az ottani bombázáskor is velünk voltak. Irány 229
