Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Bajtársi levelek

kedő 646 ш magas Papod hegycsúcs irányában történt. A gép mintegy 150 m magasságban hirtelen balra dőlt és és lezuhant. Nem gyulladt ki, de a teljes személyzet életét vesztette. Fájdalmas kötelesség várt rám, mert nekem kellett megvinni a gyászhírt Vadas Mihály törm. bajtársam családjának. Felesége megérezhette a tragédiát, pedig én úgy kezdtem mondókámat, hogy férjét baleset érte. ö mindkét kezével megragadta az enyémet és könyörgött: az igazat mondjam, mert mikor meglátott, azonnal megérezte, hogy a férje meghalt. A részvétnyílvánítás után keserű szívvel hagytam ott az anyát és az őt átkaroló két kis árvát.

1943 őszén visszakerültem repülő életem kiindulási állomására, Szombathelyre a REGVI második századához. Osskó Zénó százados volt a századparancsnok, Egry László főhadnagy pedig az elsőtiszt. Az oktatógárda a Repülő Akadémia növendékeit képezte ki.

Szemlélője voltam több repülő tragédiának, de legemlékezetesebb számomra Csiky Lajos mérnök őrnagy halálos kimenetelű balesete volt. Velem váltott életében utoljára szót, 1944. április 18-án. Most is előttem van az a pillanat, amikor a Repülőgépjavító Műhely hangárja elöl gurulni kezdett a Héja vadászgéppel a start felé, ahol éppen én voltam indító szolgálatban. Felismertem a gépben Csiky őrnagyot, s láttam, hogy a kabintető nem volt előrehúzva. A zászlókkal start-tilalmat jeleztem, mire ő a fejével végzett közérthető mozdulattal kérdezte, hogy miért nem indulhat ? A két zászlót bal kezembe vettem, a jobbal pedig fejem mellett előrejelezve imitáltam a kabintető behúzását. A pilóta szájáról leolvastam amint "köszönöm"-öt mondott és a kabintetőt behúzta, majd feltartott jobb kezével indítást kért. Miután körülnézve megállapítottam, hogy a fel- és leszálló mező szabad volt, megadtam a felszállási engedélyt. A felszállás déli irányban történt. Valami belső kényszer hatása alatt figyelmemet a felszálló gépre koncentráltam. Úgy láttam, hogy a gép nehezen emelkedett, mert az "A" és "B" telepet összekötő út felett 4-5 m magasan lehetett, amikor a motor kihagyott, majd két erős robbanó hang után a gép felemelkedett, de a motorzúgás elhalkult és a gép egy 90'-os fordulat után mint egy darab kő zuhant le a "B" telep talajára. Megítélésem szerint a zuhanást motorhiba okozta.

A fenti leírásban foglaltakat esetleges más verzióval szemben határozottan fenntartom.

Milyen kegyetlen a sors : alig egy perce még egymásra mosolyogtunk és most egy nagytudású repülömémökkel és kiváló pilótával szegényebb lett a magyar légierő. Ha a temetőben járok, nem mulasztom el felkeresni sírját. Visszaidézem a közel fél évszázad előtt történteket, kedves mosolyát. Sírjáról, sajnos ma már hiányzik a törött légcsavar, de koszorú jelzi, hogy emlékezik reá valaki.

1944 májusában a REGVI a kenyéri hadirepülőtérre települt. A hadihelyzet egyre aggasztóbb lett, mert az olaszországi repülőterekről felszálló amerikai bombázók ebben az időben a Balaton légterében gyülekeztek és onnan többszáz gép ezredkötelékekben húzott el felettünk Bécsújhely irányába. Vadászaink — a sokszoros túlerő ellenére — felvették velük a küzdelmet és légiharcban több gépüket megsemmisítették. Szemtanúi voltunk egy a Rábakecskéd felett lezajlott légicsatának, amint az egyik Liberator lezuhant, de személyzetéből többen ejtőernyővel elhagyták a gépet. Parancsot kaptam, hogy hat fővel kutassam át a lezuhant gép környékét és — ha megtaláljuk — a gépből kiugrott személyzetet hozzuk be.

A gép elégett. Roncsaitól mintegy 50 m-re feküdt a halott pilóta, akit csak a bőrruha tartott egybe. Az égett hús szagából gyanítottam, hogy a személyzet egy része a roncs alatt lelte halálát. A legénységet párosával elküldtem minden olyan területre, melyen az ejtőernyővel leérkezők megbújhattak. Látcsövemmel jobban szemügyre vettem a terepet s kb. 600 m távolságban egy az ártéri csatorna felett átívelő hidat fedeztem fel, alatta egy gyanús tömeget. Számítva arra, hogy ha ott valóban amerikai repülők vannak, ők is látnak bennünket, igyekeztünk kitérni a látókörből. Sikeresen megközelítettük a hidat, ahonnan — felszólításomra — négy amerikai jött elő fegyvertelenül: két fehér és két fekete. A rakétajelzésre a járőr a gépkocsi rakfelületére irányította a foglyokat. Magam is közéjük szálltam fel. Kommunikálni nem nagyon sikerült, mert mind a német, mind a magyar szóra a fejüket rázták. Nem tudom milyen viselkedésre voltak kioktatva, de valamit különösnek találtam. Amikor a legközismertebb neveket említettük, nem egyöntetűen reagáltak. Sztálin nevének említésére a két színesbőrű tapsolt, Hitler nevének hallatára köptek egyet, míg a két fehér nem reagált. Katonáim nem lelkesedtek az ilyen megnyilatkozásokért és a foglyok csak erélyes fellépésemnek köszönhették, hogy ép bőrrel úszták meg fogságuk első perceit. Miután átadtuk őket az illetékes parancsnokságnak, további sorsuk előttem ismeretlen maradt.

Néhány nap múlva Kecskemétre vezényeltek Flugleitung • repülés-irányító — tanfolyamra. A repülőtéren 8-10 Messerschmitt Me.323 "Gigant" típusú hatmotoros sebesültszállító gép vesztegelt. Egy szép napon a Mustangok lecsaptak rájuk és szétlőtték őket. Más okból is meleg lett a helyzet, mert már hallani lehetett a közelgő front ágyúmoraját. Tapolcára irányítottak, ahol egy napon a déli órákban a légiriadó lefújása után, szaggatott motorhangra felfigyelve kinéztem a hangár toldaléképületének ablakán, s északi irányból, kb. 800 m magasságban egy sérült Liberatort láttam közeledni. Úgy éreztem, hogy pont a fejünk felett fog elhúzni. Láttam, hogy a repülőtér melletti óriási lőszertároló felett a gép bombaajtaja kinyílik. Rádöbbentem : ha ez most kioldja bombáit, akkor nemcsak a repülőtér, de Tapolca egy része is megsemmisül. A következő pillanatban elvált az első bomba. Ekkor egész életem, gyerekkoromtól kezdve, mint egy felgyorsult filmszalag pergett le előttem, miközben Aradi őrmesterrel együtt a padlón feküdtünk. Iszonyatos süvöltés és utána detonáció. Mire magunkhoz tértünk és az épületből kirohantunk, láttuk, hogy a bombák átszálltak a hangár felett és a repülőtéren robbantak. A Liberator állítólag később lezuhant. Ismét bebizonyosodott a mondás : "A háborúban szerencsére van szükség, hogy éppen ott ne legyünk, ahol a halál arat."

Augusztus 24-én reggel légiriadó volt, ezért Lesencetomajra vonultunk ki. Egyszer csak a zalai dombok felől öt német felségjelű Messerschmitt Bf.l09-es húzott el a fejünk felett, majd több rácsapással lőtték a repülőteret. Megdöbbenésünk érthető volt, mert úgy gondoltuk német vadászok térnek vissza bevetésről. Mint később kiderült, az átállt román légierő élt a meglepetés előnyével.

Mire megjött a tél, a hadihelyzet egyre kedvezőtlenebb lett számunkra, hiszen a Balaton túlsó oldalán Fonyód térségében folytak már a harcok. Szerencsénkre az ellenségnek gyenge volt a felderítése, csak ritkán tudták egy-egy magányos Polikarpov PO-2- essel a repülőteret megközelíteni. Mi "Mari néni"-nek tiszteltük ezt az őskori kis masinát, melynek hátsó üléséből kosárból borították le a vajmi kevés kárt okozó kisméretű bombákat. Az erdőben szabadon álló — igaz, hogy jól álcázott — lőszertárolót nem érte támadás.

A harci cselekmények hatására 1945. március 14-én Palkó László százados parancsnoksága alatt egy vasúti szerelvénnyel elhagytuk Tapolcát. Szombathelyen fel kellett volna vennem családomat. Az állomás elérése előtt azonban úgy döntöttem, hogy nem teszem ki ismeretlen veszélyeknek Feleségemet és 17 hónapos Kislányomat. Bíztam a szerencsében, s reméltem, hogy rövidesen viszont fogom látni őket.

Bécsújhely rettenetesen elpusztult, különösen a hadiipari centrum. Bécset kisebb mértékben bombázták, mivel ott kevés hadicél volt. A Duna jobbpartján fekvő Tulln város repülőterére érkeztünk. Csodálkoztunk, hogy a Bécstől mintegy 25 km-re fek228