Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Bajtársi levelek

szel (a század orvosával) együtt halt hősi halált ez a kiváló kato­na és pilóta. Oktatóink voltak még Krasznai (Kiss) Antal és Sza­bó Endre őrmesterek, Váradi Sándor és Kenessey Gábor szakasz­vezetők. A harmadfokot még Fokker FCVD gépeken végeztük, majd az előírt feladatok lerepülése befejeztével — néhány kétkormányos felszállás után — a Bücker Bü.131 "Jungmann"-on egyedülrepü­lő lettem. Ezután következett a nagyon várt mürepülés, ami ab­ban az időben egy kissé nagyobb szorongással járt, mert a figurá­kat nem mutatták be oktatóval, hanem azokat elméletben kellett besulykolni, majd 1000 m-en egyedül végrehajtani. Bizony az első néhány figura — bukfenc — végrehajtása kis szorongással járt, de aztán nagyon hamar "belejöttem" és élveztem a további figurákat: gyors orsókat és dugóhúzót. Többet is szerettem vol­na "gyártani", de a fegyelem a repülésben sérthetetlen volt előt­tem is. Begurulás után jelentettem Forró Jenő századosnak a fel­adat végrehajtását, ö további jó és eredményes repülést kívánva, kiképzésemet befejezettnek nyilvánította. Természetesen — a be­vett szokásoknak megfelelően — a felavatás nem maradhatott el. "Be kellett dőlni" és először az oktatók, majd a már végzett nö­vendékek abszolválták kifeszített ülőalkalmatosságomon az ava­tási műveletet. Nyíregyházán eltöltött kiképzésem idejéről maradt néhány ked­ves emlékem, melyeknek szereplői Gálik György, Lengyel Menyhért, Tóth József növendékek és a szobaparancsnok : Ha­rangi Imre, "Jimmy" őrmester, az 1936-os berlini olimpia ököl­vívó bajnoka, akit rajongásig szerettünk és tiszteltünk, mert na­gyon nagyszerű barátnak és bajtársnak ismertük meg. Ez időben zajlott a repülő akadémikusok másodfokú kiképzése, akiknek körében Jimmy ugyancsak nagyon népszerű volt, mert váltott el­lenfélként többeknek edzöpartnere lett. Ez a kitüntetés pedig fe­lettébb népszerű volt, hiszen nem minden nap adódik eshetőség egy olimpiai bajnok irányítása alatt edzeni. Jimmy teljesítménye az olimpián csodálatos volt, hiszen az elődöntő mérkőzésben a szemhéja felrepedt, így kétségessé vált — súlyos sérülése miatt — további részvétele, ö azonban mindenképpen küzdeni akart, ezért cselhez kellett folyamodni. Edzője a döntő mérkőzés előtt feltűnően a másik — sértetlen — szemöldökét ragasztotta le, így az ellenfél erre a felületre összpontosított ütéseivel. Jimmy min­dent beleadva győzött, s a magyar sportnak dicsőséget szerzett. Teljesítményét meglehetősen szűkkeblűén honorálták azzal, hogy címzetes őrmesterré léptették elő. Nem így a németek, akik a de­kádon — ü'ztusa — nyertesét rendőr őrmesterből főhadnaggyá avanzsálták. Jimmyvel egyidőben fejeztük be a kiképzést és őszinte barát­ságai búcsúztunk. Nagyon szép emlékeket vittünk magunkkal a kedves városból. Mint katonák már nem találkoztunk. A háború után Budapesten a Nádor utcában egyszer cigarettát vásárolni lép­tem be a dohányárudéba, ahol Jimmyvel boldogan öleltük meg egymást és hosszasan kitárgyaltuk a nyíregyházi szép napokat. Ezután, ha a fővárosban jártam, nem mulasztottam el felkeresni a kis trafikot. Jóval később még egyszer találkoztunk a Budaörsi úton, ahol benzínkútkezel6 volt, majd a sajtóból szomorúan érte­sültem korai haláláról. Kiképzésem befejeztével az éjjeli bombázó osztály állomá­nyából a 3/6 éjjeli bombázó századhoz helyeztek át, ahol Sándor Béla szds. volt a századparancsnokom, a század elsőtisztje pedig Somorjay József fhdgy. volt. Akikre emlékszem még a század hajózói közül: Homér Imre és Horváth István (Dromi) fhdgy-ok, Bodó Pál hdgy., Czelvikker Ferenc zls., v. Hadverő főtörm. szolgálatvezető, Tóth Gyula törm., Gellért Ferenc, Homoki Ist­ván, Horváth Béla, Bánkuti, Szilágyi és Mocsári őrmesterek. Közben előléptem továbbszolgáló szakaszvezetövé és a Capro­­ni Ca.l01-es és Focke Wulf FW.58-as típusok repülésére képez­tek át. Az ejtőernyők kezelése, hajtogatása, továbbá a repülő leí­rások vezetése is az én feladatkörömbe tartozott. Ekkor változott meg a családi nevem Tóth-ról Temyei-re. Ez a névváltoztatás a kívülállóknak furcsának tűnhet, mert hiszen magyarhangzású volt az előző nevem is. A névváltoztatás okát itt nem kívánom részletezni, csak arra utalok, hogy az egy fiatalkori könnyelmű fogadás eredménye volt. A fogadást megnyertem, de később az­tán meg is bántam elhamarkodottságomat. 1939 végén a Bombaiskolára vezényeltek, ahol a Junkers Ju.86-os típusra képeztek át. A tanfolyam tartama alatt egy me­zei futóverseny után szívritmus zavar lépett fel nálam és 1940. február 16-án a ROVI vizsgálaton orvosilag letiltottak a repülés­ről, ami lelkileg nagyon megviselt. Allományilag a Bombais­kolánál maradtam, ahol Eszenyi Dénes százados parancsnokra, Horváth Barna, Homér Imre, Lévay Győző, Kelemen Antal, Sza­­lay Antal és Jakab Zoltán főhadnagyokra, illetve hadnagyokra emlékszem névszerint. Kívülük még számos bombázó pilóta ka­pott itt harckiképzést. Innen az iskola Veszprémbe települt, ahol Telbisz Lóránd százados volt a parancsnok. 1941 szeptemberében — ellenőrző orvosi vizsgálat után — ki­képzésem folytatódott és 1942 nyarán "A" kategóriába tartozó, jól hadrafogható bombázó repülőgépvezető minősítést kaptam. 1943. január 10-én mint négynapos ifjú férj bevonultam a m. kir. Kinizsi Pál honvéd tiszthelyettesképző iskolára, a Veszprém melletti Jutásra. Itt akkor 111 fő tiszthelyettes-növendék kezdte meg a kemény alaki- és elméleti kiképzést. Vitéz Markóczy Já­nos vezérőrnagy iskolaparancsnok szállóigévé vált mondásával: "A katonát minden reggel először gatyába kell rázni!" — kezdő­dött a csuklógyakorlat. Ez egy új életforma volt, ami nem vál­tott ki osztatlan lelkesedést. Századparancsnokunk Nyárády Lajos százados volt, oktatóink Tóth Kálmán és Nagy Sándor főhadnagyok, valamint Regős Pál és Tóth Jenő zászlósok. Szigeti Lajos főtörzsőrmester volt a szolgálatvezető. A gyalogsági oktatók az iskola törzsállományá­ból kerültek ki : Magyari, F. Tóth, Oszlánszki, Musza és Bán­kuti szakaszvezetők, akik az iskola területén elöljáróink voltak. A nyár folyamán érdekes eseményben volt részünk. A bolgár vezérkar főnöke népes kísérettel meglátogatta az iskolát és erre az alkalomra századunknak meg kellett tanulni a "Sumi Marica" kezdetű nemzeti éneküket, amelyet a küldöttség nagy tetszéssel hallgatott. Számunkra azonban nem ez volt a főszám, hanem az hogy a vacsorához a felszolgálók szerepét betöltendő, a repülők közül választották ki a 180 cm-nél magasabbakat. így a vendé­gekhez közelebb ülő "dalárda" bőségesen részesült a finomabb fa­latokból és italokból. Rövidesen hallottuk is a gazdasági hivatal­beliektől : "Máskor nem kérünk a sneidig repülők vendéglátói tevékenységéből!" Júliusban a pilóták bevonultak alakulataikhoz gyakorlatban-tar­­tás céljából. Szomorú emlék fűződik ehhez az időszakhoz. A veszprémi repülőtér nem tartozott a veszélytelen szolgálati he­lyek közé. Nagyon sok értékes életet követelt itt a repülés, töb­bek között a 18 halálos áldozattal járó bombarobbanás, az ejtő­ernyősök bevetés előtti tragédiája, vagy a Caproni Ca. 135-ös gép katasztrófája, melynél Vadas Mihály törzsőrmester, Honti László őrmester, Posch Gusztáv szakaszvezető, Torontáli Béla törzsőr­mester és a pilótanövendék lelte halálát. Forró nyári délután ül­tünk a start közelében, amikor — folyamatos iskolakörözés után — begurult a gép. Barátom, Honti (Hadics) László őrmester megszólalt, mondván hogy beszáll a gépbe egy kis felüdülésre. Posch szakaszvezető ugyancsak ezt a szándékát közölte. Marasz­taltam őket azzal, hogy hiszen az esti kimenő programját még el sem döntöttük. — Mindjárt folytatjuk — mondta barátom és beszálltak a a gépbe. Ez a megbeszélés sajnos nem jöhetett létre, mert a kiszámít­hatatlan végzet közbeszólt. A felszállás a repülőtér végében emel­227

Next

/
Thumbnails
Contents