Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Papp Ferenc: Irány Kolberg!

— délután négy óra felé — kezdődött a készültséggel. A gépek a reptéren bevetésre készen, bemelegített motorokkal vártak a felszállásra. Ezekben a napokban láthattuk először, hogy folyik az éjjelivadászok irányítása : a parancsnoki terem falán a kivilágított kijelzős térképen — melyen apró világító pontok mutatták a berepülő ellenséges, valamint a felszállt saját gépek helyzetét. Az ott látottak még ennyi idő — 47 év — után is izgalmas élményként jelennek meg előttem. Hová fejlődött azóta a repülés és az irányítás ?! Jó példa erre az Öböl-háború.

Folytassuk Seyringgel. Jól és kellemesen töltöttük itt napjainkat, fiatalok voltunk. A repülőtéren is találtunk szórakozást, volt mozi és klub is. Bécs közelsége a város megtekintésére csábított. A gyakori légiriadók, melyek nemcsak éjjel, de nappal is szép számban ismétlődtek, nem gátoltak bennünket abban, hogy a városba memjünk. így telt az idő január 18-ig, amikor is kedvező időjárást jeleztek és mi is startrakészen álltunk három gépünkkel.

Kint a starton egy rádióval és telefonnnal felszerelt mozgó startkocsiból irányították a fel- és leszállásokat. A mi három gépünk szép sorban gurult az indítóhelyre. Elsőnek Szíjj főhadnagy gépe emelkedett el, őt követte Gullay hadnagy, majd Janik szakaszvezető — a mi gépünk — következett volna. Megkaptuk a startengedélyt. Gázkarokat előre, a motorok fordulatszáma emelkedik, a "Weihe" megindul, de nem előre, hanem balra, 90°os fordulóval, neki a startkocsinak ! A másodpilóta-ülésben ültem. Balkezemmel azonnal kikapcsoltam a gyújtást, a gázkarokat visszarántottam...de már késő volt: a jobb szárny, a motoron kívül eső részével elkapta a startkocsit. A kocsiban tartózkodók nagy kiabálás és — gondolom — káromkodás — közepette kiugrottak a kocsiból. A gép jobb motorja az erős ütődéstől kiszakadt, a startkocsi pedig összetört. Janikra néztem. Ijedten, falfehéren meredt előre, s azt sem tudta felfogni, hogy mi is történt ?

Na, jól nézünk ki ! A köztünk lezajlott párbeszédre ennyi év után már nem emlékszem, de hogy a nyomdafesték legalábbis rózsaszínű lenne tőle, abban biztos vagyok. Nagy szerencsénk volt, hogy senki sem sérült meg.

Két levegőbe emelkedett gépünk repül uticélja, Kolberg felé — gondoltuk akkor —, mi meg itt a dühösen hadonászó, kiabáló németektől körülvéve bizony megszeppenve kászálódtunk ki a gépből. Megkezdődöt a balesetkivizsgálás német alapossággal . kárfelvétel, kihallgatás, jegyzőkönyvezés, stb. A balesetkivizsgáló bizottság megállapítása szerint a helytelen gázadás és a bal fék lenyomása, illetve beszorulása okozta a hirtelen balrapördülést. A németek a vizsgálat közben azt sem értették — vagy nehezen akarták megérteni —, hogy miért nem én mint tiszt vezettem a gépet ? A repülési parancs szerint mint megfigyelő repültem, mivel rádiós navigáció az ellenséges berepülések miatt nem volt lehetséges. így lett Janik szakaszvezető a pilóta.

Végül is lezárult a vizsgálat, egy csomó papírt kellett aláírnunk. Hogy mi lett azok sorsa ? Ki tudja ? Arra azonban jól emlékszem, hogy az egész vizsgálat alatt a németek a legnagyobb rosszalásuknak adtak kifejezést. Visszagondolva : igazuk is volt.

így jött el január 21 -e, amikor a már megbékélt németektől búcsút vettünk. Személyzetünket gépkocsival vitték ki a bécsi Ferenc József pályaudvarra. Megfelelő német utiokmányokkal is elláttak bennünket. Este tíz órakor a nagy sietségben Gelencsér őmrester rossz vonatra szállt fel. Hol fogunk találkozni vele ? Mi később, az éjféli gyorsvonattal indultunk.

Január 22-én hajnalban aztán mégiscsak összetalálkoztunk a mi őrmesterünkkel. így már négyen folytattuk az utat Prága-Drezda- Berlin-Stettin vonalon. Stettinbe január 23-án éjjel fél kettőkor érkeztünk meg. Nagyon hideg volt. Ott tudtuk meg — de hogy kitől, arra nem emlékszem —, hogy alakulatunknak új parancsnoka van v. Ghyczy Tihamér százados személyében.

Stettinből reggel öt órakor indultunk tovább Kolbergbe. Kellemetlen utazás után délelőtt 11 órakor érkeztünk meg. A városban

elfogyasztott ebéd után folytattuk utunkat — ugyancsak vonattal — a repülőtérre, ahová délután negyed háromkor futottunk be.

Végre ! Lejelentkeztünk Hangyái Mihály főhadnagynál, az alakulat ideiglenes parancsnokánál. Híreket hallottunk a többiekről, kivéve Szíjjéket, akik nem érkeztek meg. Hol lehetnek ? . . . Akkor még nem is sejtettük, hogy ők előbb lesznek Weissewarte-ban — következő állomáshelyünkön —, mint mi.

Kolbergben január 24-étől február 2-ig tartózkodtunk, meglehetősen kényelmes körülmények között, barakkokban elszállásolva. Foglalkozás számunkra nem volt ezen a Stettintől kb. 110 km-re északkeletre, közvetlen a Keleti tenger partján fekvő repülőtéren, ami ma Lengyelországhoz tartozik és a hangzatos Kolobrzega névre hallgat. Ki-kijártunk a tengerpartra megcsodálni a tengert és a nyári fürdőzéshez felépitett mólókról lelógó óriási jégcsapokat. Nagyon hideg volt ott abban az időben. Itt láttuk az első léglökéses gépeket, a Messerschmitt Me.262-eseket, a "Schwalbe"-kat, azaz Fecskéket. Igaz, hogy csak a hangárban. A németek féltve őrizték ezeket a gépeket és a közelükbe se engedtek bennünket.

Közben a hadihelyzet egyre súlyosabbá vált. A keleti arcvonalon Köslin (ma Koszalin, Kolberg-től keletre mintegy 40 km-re) közelében az oroszok áttörték a német védelmi vonalat. A front mintegy 50-60 km-re volt tőlünk. Február másodikán egész nap csomagoltunk és készültünk egy újabb áttelepülésre. Gépkocsiállományunk — emlékezetem szerint — két tehergépkocsiból, egy üzemanyag tartálykocsiból, egy rádióskocsiból, egy kb. 30 személyes autóbuszból és egy Skoda parancsnoki személygépkocsiból állt. Amit csak lehetett — és fontosnak tartottunk —, azt erre a néhány gépjárműre raktuk fel. így persze nagyon sok anyagot hagytunk ott. Az autóbuszon a nős tisztek és tiszthelyettesek kint lévő családtagjai utaztak. A gépkocsioszlop parancsnoka Hangyái Mihály főhadnagy volt.

Este útbaindultunk. Hófúvásos, hideg éjszaka várt ránk. A rossz látási viszonyok és a légiveszély miatt tompított világítás mellett lassabban haladhattunk. Az éjszaka folyamán Kolberg városában a nagy sárban elakadtunk. A Skodát úgy kellett kiásni. Végre, nagy nehezen kitaláltunk a Stettinbe vezető útra ahová 3- án hajnalban értünk be. A város a bombázások következtében romokban hevert: az utat romok és téglatörmelék szegélyezte. Utcatáblát csak elvétve láttunk, így aztán a gépkocsioszlop valahogy kettészakadt. Hangyái főhadnagy és a családtagokat szállító autóbusz utat tévesztett. Csak később tudtuk meg, hogy könynyen az előnyomuló oroszok közé szaladhattak volna. Szerencséjükre idejében találkoztak visszavonulókkal, akik megfordították őket.

A mi részlegünk az autópályán haladt és eljutott egészen Penkunig, Stettintől nyugatra kb. 40 km-re. Itt üzemanyaghiány miatt kénytelenek voltunk leállni. Várakoztunk és reménykedtünk, hogy a többiek is befutnak. Sattler százados, a német parancsnok és tartálykocsink itt ért be bennünket. Kis idő múltán megérkeztek a többiek is, csak Hangyái főhadnagy hiányzott. Feltankoltunk, átnéztük a gépkocsikat, s ettünk keveset a magunkkal hozott élelemből. Emlékezetem szerint a közelben hadapródiskolások táboroztak, akik közül néhányan csatlakoztak hozzánk.

Közben Csapó hadnagy gépével ránktalált és alacsonyan elhúzott fölöttünk. Ezen a napon — átrepülés közben — portyázó Mustangok lelőtték Szikszay István hadnagy gépét. Személyzetében volt Gyímesi őrmester, Varga Lajos szakaszvezetö és egy hajózó távirász, akinek a nevére sajnos nem emlékszem. Másik gépünk — melyet Pápai Károly őrmester vezetett, s a gépben volt még Deákfalvi Béla törzsőrmester, valamint Fodor József őrmester rádiós — támadás következtében szintén lezuhant. Dr. Farkas Jenő bajtársam tájékoztatása szerint csak Pápai Károly őrmester maradt életben. A többiek — tudomásom szerint — Prenzlau temetőjében alusszák örök álmukat.

223