Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Csóka István: Az 1942-es évfolyam rövid története
ka lerakatra bukkantak. A pince tele volt hordókkal, amik úsztak a kifolyt italban. Mi is kihoztunk egy 60 1-es hordót. Csak később tudtuk meg, hogy cseresznyepálinka volt benne, ami az út hátralevő részén nagyon jól jött. Éjjel a szabadban aludtunk, s reggelre átfáztunk. Egy kis pálinka felmelegített bennünket. Húsvét vasárnapján Herder százados úr összehívta az osztályt és ismertette tervét. Késő este felkerekedtünk és az éjszaka folyamán indultunk Bécsújhely felé. Azért éjjel, mert nappal az orosz bombázók állandóan támadták a fő útvonalakat. Még éjszaka sem pihentek a "Mari nénik", alacsonyan repülve repeszbombákat szórtak le. Alakulatunknak a menetparancs szerint a Linz melletti Hörsching repülőtérre kellett bevonulnia, de az már csak illúzió volt, hogy minket ott kiképezzenek. Ellenben a menetparancs jó biztosítékul szolgált, ahányszor a németek megállítottak és a frontvonalba akartak küldeni bennünket. így is sokszor összeakadtunk kisebb bújkáló német egységekkel, akik el akarták venni felszerelésünket, s akik ellen fegyverrel kellett megvédeni magunkat. Amint beérkeztünk a bécsújhelyi repülőtérre, éppen légiriadót fújtak. Amerikai vadászok portyáztak a repülőtér felett, de bombázás nem volt. Az egyik hangárban láttunk vagy 50 db. újtípusú vadászgépet — szétszedve. Nem volt hozzájuk üzemanyag. Egy idős német katona őrizte őket s mutatta nekünk, hogy a gépek robbantásra vannak előkészítve. Nappal a fő útvonalakat elkerülve, mezei utakon meneteltünk, míg estefelé erdőkben pihentünk és étkeztünk. Útunk legnehezebb szakasza az Alpokon át vezetett, mert ott csak az agyonzsúfolt fő útvonalon tudtunk közlekedni. Sankt Pölten és Sankt Valentin között a Mari nénik állandó rettegésben tartottak minket. A hegyek szorításából kiérve Linznél keltünk át a Duna egyik hídján és megérkeztünk Raffelding repülőterére. Itt több magyar alakulat volt elhelyezve, közöttük a Puma ezred is, akik innen jártak bevetésre. Itt ismét találkoztam Nagy József szakaszvezető Pumás pilótával, gyerekkori barátommal. Az amerikaiak állandóan támadták a repülőtéri épületeket, ezért másnap reggel tovább indultunk Aschach-ba. A város melletti hegy egyik fenyőerdö tisztásán táboroztunk le. E város mellett volt az utolsó nagy páncélos csata. Majd elérkezett a kapituláció napja : 1945. május 8-án részünkre befejeződött a második világháború. A parancsnokságtól egy küldöttség lement a városba és bejelentette, hogy feltétel nélkül letesszük a fegyvert. Másnap egy amerikai őrnagy — tolmács és két MP (Military Police = katonai rendőr) kíséretében — megjelent a táborban. Mi felsorakoztunk, mintha szemlére készültünk volna. "Puskával tisztelegj ! — Jobbra nézz !" után az amerikai őrnagy fogadta a jelentést. "Pihenj !" után kocsijából beszédet intézett hozzánk. Biztosította a szabad mozgást. Kérte, hogy segítsük ki alakulatát munkával, mert a Dunán rengeteg áruval megrakott uszály van, ezeknek a kirakása, osztályozása és elszállítása lesz a feladatunk. Ezért a város részéről ellátásban fogunk részesülni. A fegyvereket felraktuk egy teherautóra és leszállítottuk egy raktárba. A városban röplapok jelentek meg : akinél az MP-k fegyvert találnak, azt a helyszínen agyonlövik. Utunk során Ormay hadnagy a huszároktól kapott egy szép szürke lovat, amin sokáig lovagolt. Feljártak hozzánk az amerikai tisztek is barátkozni és lovagolni. Komoly megbízatást kaptunk az amerikai parancsnoktól, amit el is vállaltunk : egy összerakható faház szétszedését, majd a kijelölt helyszínen újbóli összeállítását. A feladatot becsülettel végrehajtottuk. Utóbb tudtuk meg, hogy a faház egy amerikai tábornoknak kellett hétvégi pihenésre. Júliusban a tábor már oly nagyra duzzadt, hogy mind a szállás, mind az élelmezés biztosítása gondot okozott. A mi alakulatunkkal mint hozzátartozó csak Vadász Miklós őrmester felesége jött, de utána a sok ismerős, rokon révén már vagy 60 hölgy volt a táborban. Elkerülhetetlen volt a súrlódás. Csoportok alakultak a hazaindulás útvonalának megtervezésére. Sokan látták a Duna túlsó oldalán nótaszóval hazafelé vonuló magyar alakulatokat. Ezért átkeltek a Dunán, hogy ők is velük mehessenek. Ott pedig az oroszok fogadták őket, s nem haza mentek nótaszóval, hanem orosz fogságba, ahonnan csak két-három év múlva tértek haza a szerencsések, mert bizony sokan ott pusztultak. Mi négyen : Mihalovics Gábor hadapródőrmester, Mészáros József főtörzsőrmester, Bánfalvy József szakaszvezető és jómagam, egyik hajnalban elindultunk úttalan utakon, tanyák között — a fő utat és lakott helyeket elkerülve — hamisított papírokkal Graz felé. Éjjelre bekéredzkedtünk az egyik tanyára aludni. Reggel az udvaron vártak bennünket az MP-k. Bevittek a Weisskirchen-i táborba, hiába próbálta Gábor angol nyelvtudását hasznosítani. Az amerikai tiszt beszélt magyarul és hajthatatlan volt, nem engedett tovább bennünket. Romtakarító munkára osztottak be minket a városban. Mire délután visszaértünk a táborba, minden holmink eltűnt! Másnap önként jelentkeztünk munkára. A munka vége előtt elbújtunk egy romházban és éjjel tovább szöktünk. Szerencsénkre az Inn folyóhoz jutottunk, ott egy kis tutajt eszkábáltunk össze, amivel átkeltünk a sebes sodrású, hideg folyón. Itt már angol zónában voltunk. A községekben meg volt szervezve a menekültek elszállásolása és étkeztetése. Általában gyorsan cserélődött a lakók létszáma : mindenki sietett haza. Graz-ot megkerültük, s az első állomáson felültünk a motorvonatra. Burgenlandi magyarokkal együtt utaztunk egészen Fehring-ig, ahol már semleges osztrák közigazgatás volt. Az egyik osztrák faluban — az osztrák-magyar-jugoszláv határ találkozásánál — Minthof-Liebau-ban kértünk szállást. A polgármester Pintér János bácsi volt, Pestről nősült a faluba. Megvendégelt bennünket, majd azt tanácsolta, ne menjünk még haza, mert az oroszok még nem mentek ki Burgenlandból, a menekülteket öszszeszedik és fogságba viszik. Elosztottak bennünket gazdák között és keményen dolgoztunk a gazdaságokban. Kötelező fenyőfa beszolgáltatásra kapott a gazdám értesítést, ezért felmentünk a határon lévő erdejébe fenyőgerendákért. Itt találkoztam magyar határőrökkel, akik megerősítették a foglyok összeszedéséről szóló hírt. Mikor a gerendákat Jennersdorfba vittük, találkoztunk egy 3000 főt kisérő orosz fogolytranszporttal. Augusztus 15-én elköszöntünk gazdáinktól és egy cipóval, két liter pálinkával meg egy darab szalonnával Felsőszölnöknél léptünk újra magyar földre. A határőrök a faluba irányítottak, ahol az iskola udvarán táboroztunk. Másnap vagy 300-an gyalogmenetben elindultunk Szentgotthárdra. Itt a politikai rendőrség vett kezelésbe minket. Következő nap Szombathelyre, kedves városunkba vittek, onnan Székesfehérvárra, majd a komáromi erődből engedtek haza. Mihalovics Gábor Pécsre, Mészáros Dönci bá' Budapestre, Bánfalvy Jóska Kassára ment, én pedig hamar hazaértem Tatabányára. Életem a repüléstől sohasem szakadt el. Újraélesztettük a régi repülőegyesületet. Oroszlány és Kömye határában repülőteret, hangárt, körletet építettünk. A kiképzést motoros és vitorlázó gépekkel a volt honvéd Légierőkben gazdag tapasztalatot szerzett barátaim : Benke Lajos bácsi, Nagy József (Juju), Hellebrandt László, Preizler Antal és még sokan mások végezték. A repülő egyesület ma is működik, sajnos az alapítók közül már többen eltávoztak közülünk. 216 Tatabánya, 1991. szeptember 25-én. Csóka István veterán repülő
