Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Endrői György: Hősi halott - egy napig
HŐSI HALOTT—EGY NAPIG 1945 március közepén a kenyéri hadirepülötéren állomásozó századok is átfestették gépeik lajstromjelét. A századparancsnok 1-es számával kezdve a kötelékben elfoglalt pozíciók megjelölését vezették be ezzel, s minden század másszínű számozást kapott. Március 19-én, a késő délelőtti órákban szokatlanul nagyszámú gépet készítettek elő bevetésre, szabad vadászatra, melyen parancsnokaink is résztvettek. Magamnak kísérőt kellett választanom, de mielőtt erre sor került volna "Hantás" becenevű szakaszvezető önként jelentkezett, hogy ha kell, védelmezze a hátamat. Amint a gépekhez szaladtunk, a jóindulatú és eredményes szerelőgárda már kész volt a "kurblizásra", s már a szárnyon voltam, mikor eszembe jutott : hadd nézzem meg új "rendszámomat". Kicsit meghökkentett a nagy fekete hetes . . . vajon szerencsét fog ez a szám hozni, vagy ... ? De már kellett indítani, kigurulni, s olyan laza kötelékben beadtuk a gázt . . . koncentrálva a repülésre, elfeledve a babonás gondolatokat. A Móri Horpadás fölött lehettünk, mikor egy vöröscsillagos nagy vadászkötelékkel találkoztunk, s pillanatok alatt egy nagy, gomolygó tömeggé vált a két ellenfél. Amint követtem a kialakult forgást, úgy látszott, hogy már mindenkinek megvolt a "választottja" . . . Tovább nézegettem, hogy van-e olyan ruszki, aki mögött nincs egy pumás, mikor a "fülem mellett" foszforos csíkok húztak el. Megijedtem, hogy mi lett a kísérőmmel ? Ahogy hátranéztem, egy fekete kúpon fehér spirális fúrta a levegőt mögöttem, Beleordítottam a gégemikrofonba : — Hé ! Te engem lősz !!! Kísérőm pánikszerűen felrántotta gépét, majd bejelentette, hogy póttankja nem töltött és emiatt haza kell térnie. Még mindig benn voltam a forgatagban, most már kísérő nélkül. Ekkor megpillantottam mélyen alattunk 16 Il-2-est, amint villogó géppuskákkal és bombákkal földi csapatainkat és egy falut támadnak. Gondolkodás nélkül (!) segíteni akartam. Kiengedtem a féklapokat és leereszkedtem a kötelék mögé. Beállítani az utolsó gép mögé. (Lehet, hogy azt hitték : hozzájuk tartozom ?) — Nemes elődjeink megtanítottak arra, hogy az 11-2- eseket alulról lehet lelőni. A kilógó, nagy olajhütő a tapasztalatok szerint jó célnak bizonyult. Amint a pilóta és a lövész (11-10- es) észlelte, hogy jó helyen lövöm a gépüket, kiugrottak belőle, hisz' már az általuk elfoglalt terület felett voltak. Én pedig átcsúsztam egy másik gép mögé, hátha meg tudom ismételni ezt a könnyű légigyőzelmet!? Már "bádog" darabok repdestek a fejem felett a második gépből, mikor nagy csattanást hallottam. Úgy éreztem, hogy a motorom leáll. Gyors 180,'-os fordulóval most én tartottam hazafelé. Meredek siklásba vittem gépemet, hogy a kormányok "fogjanak" és hátrapillantva láttam amint sűrű fekete füstöt húzok magam után. Nem vitás, ki kell ugranom, míg van elég magasságom. Nem oldottam ki a bekötő hevedereket, mintha valaki súgta volna, hogy előbb próbáljam a kabintetőt ledobni. Nagy erővel kétszer is megrántottam a vészkioldó kart. . . eredmény nélkül. Már nagyon közeledett a föld, illetve egy domb, ami felett még át kellett siklanom. Kiugrásról már szó sem lehetett. Sőt, a domb hátán egy kis nyerget céloztam meg, hogy biztosan mögötte érjek majd földet. A nyeregben egy német harckocsi araszolt kelet felé, mögötte gyalogosok kuporogtak s rám lőttek. Viszonzásul én is feléjük küldtem egy rövid sorozatot. Ijedt képpel néztek fel, ahogy pár méterrel fejük felett átsuhantam ... Ahogy követtem a domb lejtőjét lefelé, most már a kényszerleszállásra készültem fel. Gyorsan kioldottam és előretoltam célzókészülékemet — mert kihúzva veszélyesen közel volt nem éppen parányi orromhoz. Teljes erőmből meghúztam a vállhevedereket, kikapcsoltam a gyújtást. Mindezekre csak pillanatnyi időm maradt. Amint újra előre néztem, hogy hol tegyem hasra gépemet, egy országút "jött" keresztbe előttem. Annyi sebességem még volt, hogy azt átugorjam, de a magas nyárfasort, ami kisérte ... az kétséges volt már. Villámgyors elhatározással kiválasztottam az egymástól legmesszebb eső két fát, odacsúsztattam, majd behúnytam a szemem várva, hogy jól feleztem-e meg a fák közötti hézagot. Ugyan még mindig sok sebesség volt a gépben, de mikor újra kinyitottam a szemem, szőlős, homokos kerteket láttam magam előtt, s akkor belesegítettem olaját égető gépemet a homokba .. Egy pillanatra nagy porfelhőt láttam magam előtt, a fejem majd' elérte a műszerfalat, a nyakamon az inak meghúzódtak ... Következő tiszta gondolatom akkor jött, amikor vagy 20 m-re a géptől visszanéztem rá s megállapítottam, hogy nem fog felrobbanni, mert a homok eloltotta a hasa alatti lángokat. S akkor újra rámmeredt a nagy fekete 7-es. Mi a következő teendő ? Oly sokszor hallottuk, hogy hiány van az akkumulátorokban. A célzókészülék hadi titok (?), és a rakéta pisztoly tölténye is. Hát ezeket kezdtem kiszerelni a gépből. Nagy csend volt körülöttem, míg valaki egy "nyugati bokorban" rálépett egy száraz ágra ... Lassan fordítottam fejemet az ellenkező irányba : ott is gyanúsan mozgott egy bokor . . . Lehet, hogy a két vonal között értem földet ? Végre, a "nyugati bokor" megszólalt: "Magyar ?!" Rögtön kértem, hogy jöjjön segíteni. Egy fiatal, cingár, légvédelmi tüzér jelent meg, hogy elvezessen parancsnokához. Szegény, csetlett-botlott az akkumulátor cipelése közben. Megkönyörültem rajta, kicseréltem az ejtőernyőre, az csak 11 kiló. Végre beértünk Boldogasszony pusztára, a tüzérek parancsnokságára. Bemutatkoztam a tiszteknek, kértem miben tudnak segíteni, szeretnék mihamarább visszatérni Kenyéribe, illetve Vönöckre. A százados azt mondta, hogy ne siessek, maradjak ebédre. Látta, hogy valami kifogáson gondolkozom, hozzátette : mákostészta lesz .. . Akkor maradok ! Oda ültettek az asztal közepére és tapogatózó kérdésekkel árasztottak el. Amikor a valódi fronthelyzet után érdeklődtek, eszembe jutott a szolgálati szabályzat ama része, hogy mi jár annak, aki válságos időkben "csüggetegen beszél".. . ! Igyekeztem diplomatikus válaszokat adni. A százados végülis azt mondta, hogy azt a parancsot kapták, maradjanak helyben. Erre azt válaszoltam, hogy én az 6 helyében nyugat felé vinném egységemet. Előállt egy lovaskocsi, hogy bevigyen Komáromba. Búcsúzáskor a százados megkérdezte, hogy mi is az én rangom ? Mondtam, hogy hadnagy vagyok. Hát hogy mertem én letolni őket ?! Nem letolás volt az, csak érzésnyílvánítás azok felé, akik 16 orosz gépre céloztak, s az egyetlen magyart találták el. Még meg kellett mutatnom, hogy a hajózó öltözetemen hol viselem a rangomat, s azzal békésen elváltunk. Ahogy a szekérrel Komárom felé kocogtunk, azt mondta a kocsis, hogy van egy másik gép is lelőve, nem messze az úttól. 211
