Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Frankó Tibor: Kiszolgáltatottan - arctalanul

voltak, de mérni mégis lehetett viszonyítási eljárással. Tulajdonképpen ez a módszer is ugyanaz volt, azzal a különbséggel, hogy az összehasonlítás nem szemmel, hanem a megbízhatóbb mérleggel történt.

Az élelem szétosztása során előfordult keserű csalódás is. Az éberebbek észrevették hogy az adagok szétosztása előtt, szállítás közben, a szállítók kezén eltűnik egy és más, vagy csökkentett mennyiségben érkezik. Titkon bekanalazott valamelyikük a tejporból, cukorból és hasonló dolgok történtek. Tudtak-e ezekről szállító társaik, netán közösen tervelték ki: ma én, holnap te alapon, vagy pusztán egyéni akció volt ? Sohasem tudtuk meg. Megelégedtünk azzal, hogy kiveszekedve magunkat, leváltottuk őket és jobban szemmel tartottuk az új szállítókat.

Szeretnénk egyszer jóllakni.

Mi is szerettünk volna végre egyszer, legalább egyszer jóllakni ! Bunkerünk falába egy szekrénykét, egy polcot készítettünk. Kiszobrászkodtuk az agyagot és ott kezdtük gyűjtögetni az e célra kiszemelt alapanyagokat: tejport, tojásport, cukrot és spagettit. Tojásos-tejszínes spagettivel akartunk jóllakni. Elkészítésekor kiderült, hogy finom is volt, sok is volt — mármint több, mint szokott lenni —, de jóllakásról szó sem volt, mert ahhoz legalább háromszor annyi nyersanyagra lett volna szükség, annyi pedig sajnos nem jött össze. Csalódottan nyalogattuk edényeinket és villáinkat.

Egy idő múlva — talán az első két hét után — újfajta élelmet kezdtek osztani. Az angol és amerikai hadseregnél rendszeresített olyan egységcsomagot adtak nekünk is, melyet katonáik bevetéskor kaptak 24 órára. Ez egy — kb. 12 cm x 8 cm x 6 cm nagyságú — stearinnal átitatott kis kartondobozban gondosan elhelyezett élelmiszer volt, tetején egy tartalomjegyzékkel, mely a kalóriaértéket is feltüntette. Nagyon jól emlékszem az 5000 kalóriás csomag tartalmára, melyet négy fogolynak adtak, így jutott ránk 1250 kalória fejenként naponta. Innen tudtuk meg, hogy a győztes hatalmak hány kalóriát szántak foglyaiknak. A doboz tartalma a következő volt : tíz db. zsíros, vagy vajas keksz, mely kitöltötte szinte a doboz felét; két db. zabpehely kocka kevés tejporral és cukorral. Ez volt a csomag legkalóriadúsabb élelme. Volt a csomagban még négy db. tejes teakocka, két kis tábla csokoládé, hat-nyolc szem savanyúcukorka és öt-hat levél WC papír. Szétosztás előtt a dobozokból kivették a kekszet és a zabpehelykockákat, amiből az időközben elkészült központi konyhán egy tartalmas ebédet főztek. A kb. 2.5 dl-es adag nem volt rossz és pótolta a szükséges, legalább naponta egyszeri főtt ételt. A doboz maradékát szétosztották, melyből négyen részesültünk. Elképzelhető, hogy milyen kevés jutott egy főre. De ekkor már járt hozzá 20 deka kenyér is.

Receptírás.

A WC papírnak nagyon örültünk, mert ez volt az egyetlen papírhoz jutási lehetőségünk. Én kizárólag receptírásra használtam, amit haza is hoztam. Nem csoda, ha ilyesmivel foglalkoztunk, hiszen a "kaja" volt a központi problémánk, róla álmodtunk, gondolkodtunk, beszéltünk állandóan. Bizonyítottuk azt a mondást, hogy az éhes ember mindig a "kajáról" beszél. Minden nap egy Vinisch Géza nevű erdélyi cukrászt vettünk körül, aki különféle tortáktól az egyszerű babfőzelékig diktálta receptjeit és csigázta fel érdeklődésünket olyannyira, hogy szinte a nyálunk is elcsurrant. Nagyon élveztük előadásait és szorgalmasan jegyzeteltünk.

Tragikus halálesetek

A fogolytábor létszáma közben egyre nőtt, szerény becslésem szerint lehettünk már vagy húszezren. Különféle nemzetiségűeket

gyűjtöttek egybe, legtöbbjük német, román és magyar volt. A németek közül hoztak közénk olyanokat is, akiket hiányos öltözékben, rövid nadrágban, egy szál zubbonyban fogtak el. Nem csoda, hogy az egyik ilyen fizikailag és idegileg legyengült német a géppisztolyos néger őr szeme előtt nekiment a drótkerítésnek és mászni kezdett fölfelé. Mivel az őr többszöri felszólítására, ordító figyelmeztetésére sem állt meg, hanem csak mászott tovább, az őr egy sorozatot eresztett felé. A német fogoly holtan esett le a kerítésről, ugyanakkor egy magyar őrmester is hang nélkül bukott fejjel előre a bunker szélén ülő és beszélgető társai közé. Utána kaptak, kiemelték, de már csak üveges tekintetével találkoztak. Homloka közepén hatolt agyába a sorozat egyik lövedéke és oltotta ki ártatlan életét. Repülő bajtársunk volt, nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy felesége és két gyermeke maradt árván.

A háború befejezésének híre hozzánk is elérkezett. A hír által keltett érzelmek megnyilvánulásaira már nem emlékszem, hatására annál inkább. Ettől kezdve kapott ugyanis nyomatékot az a kérdés, hogy miért nem visznek haza már, hiszen vége van a háborúnak ?! És hogy tényleg miért nem engedtek el, vittek haza bennünket, erre csak később kaptuk meg a választ.

Ahogy fokozatosan épült ki a fogolytábor, úgy világosodott meg előttem, hogy ez az embertelen fogolytartás nem tudatos sanyargatás, felelőtlen nemtörődömség, netán méltó bosszú a vesztessel szemben. Mindez szükségszerű következménye a háború gyors befejezésének. Szinte máról holnapra esett fogságba az egész megmaradt német hadsereg, az oroszok elől visszavonuló magyar és román csapatokkal együtt. Ezt a nagyon nagy, milliós nagyságrendű tömeget — akiket már nem szállítottak mélyen a hátországba, a tengeren túlra, hiszen rövidesen haza kell őket engedni — a helyszínen kellett elhelyezni átmenetileg, rövid időre, amig a polgári életmenet konszolidálódik, megszilárdulnak a fegyverszünet-utáni viszonyok és az élet ismét megindul. Ezért nem volt fedél a fejünk fölött, ezért volt hiányos a vízellátás, primitív a WC, a jó minőségű alapanyagok ellenére gyalázatos az élelmezésünk, stb. Ugyanakkor elkezdték építeni a legszükségesebbeket, a konyhát, az egészségügyi sátrat, több vízcsapot szereltek fel, így nem kellett már napokig sorban állni vízért. Aztán egy szép napon kiszivárogtatták, hogy másnap elvisznek bennünket. Készülődni nem kellett, hiszen semmink sem volt.

A láger felszámolása.

Reggel csak kiléptünk a bunkerből és már mentünk is a gyülekezőhelyre. A különféle nemzetiségű alakulatok egymás után hagyták el a lágert és sorakoztak végeláthatatlan sorokban az országúton. Amint kiülrült a láger egy része, munkagépek kezdték kiemelni a kerítésoszlopokat, tépték le a drótot és földgyalúk estek neki a bunkerek eltüntetésének. Semmit nem szállítottak el. Az egészségügyi sátrat, felszerelést, pokrócokat, konyhát, ponyvát, stb., a kiemelt kerítésoszlopokkal együtt óriási kupacba rakták, leöntötték benzinnel és nem jártunk még messze, mikor felgyújtották. A munka üteméből következtetve, pár nap alatt végeztek a láger felszámolásával, eltüntetésével. Ma sem vagyok benne biztos, nem tették-e volna jobban, ha a környező és a háború alatt nélkülöző, elszegényedett lakosságnak adják az anyagot ? Elhatározásukat valószínű egészségügyi szempontok mérlegelése irányította. Vagy talán a legyőzöttel szemben érzett bosszúvágy vezette őket ? Ki tudja.

Mielőtt végleg elhagyjuk Büderichet, néhány szót az egészségünkről. A volt Repülő Akadémia személyzete és tagjai, az 1. sz. honvéd repülő alapkiképző zászlóalj szerencsére egészségesen érkezett amerikai fogságba. Olyan epizód, mint amilyenben németországi kitelepülésünk előtti utolsó napokban még Med-203