Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Frankó Tibor: Kiszolgáltatottan - arctalanul

szó sem lehetett, még sáros kezünket sem mostuk meg benne, lepergett a sár magától is. A vizet tehát csak ivásra és főzésre használtuk. Rendszeres főzésről azonban szó sem lehetett, olyan kevés vöt a főzendő nyersanyag. És hol volt a tüzelő meg a tűzhely ?

Talpfatüzelésű takaréktűzhely.

Napokig tartó heves követelés után végre kaptunk tüzelőt! De mit ? Száz emberenként bedobtak a lágerbe egy-egy talpfát. Olajjal átitatott, rendkívül kemény fa volt. Ezt a hatalmas fadarabot fel is kellett aprítani. Heves vita után adtak hát hozzá talpfánként egy darab szögvasat is, amilyent a drótakadályok felállításánál használtak. A kb. másfél-két méter hosszú szögvas egyik végén hegyes, másik végén mintegy fél méter hosszon csavart alakú volt. Ezzel sikerült hosszas, fárasztó munkával tüzelőnek alkalmas szilánkokat hasítani úgy, hogy felálltunk a talpfára és a szögvas hegyes végét a talpfa széléhez ütögettük, míg egy szilánk le nem vált. Szabad kézzel ezt nem lehetett sokáig csinálni, mert a szögvas lehúzta a bőrt a tenyerünkről. Bőrkesztyűben kellett tehát végezni a munkát, így persze a kesztyű rojtosodott használhatatlanná. Ez a fajta favágás tulajdonképpen fakoptatás volt, szinte hihetetlen aprítási módszer a huszadik század derekán, még akkor is, ha hadifoglyokról volt szó. Mindezt azért, mert éles szerszámot — fűrészt, baltát — hadifogoly nem kaphatott, hiszen a késeket is elszedték tőlünk, nehogy kárt tegyünk magunkban, vagy egymásban, esetleg az amerikai hadsereg katonáiban. No és a szögvas ? Azzal is szét tudtuk volna verni egymás fejét. Logikáról azonban a mi alpári állapotaink között szó sem lehetett.

Igyekezni kellett a talpfakoptatással, hiszen abból száz embernek kellett a napi forgácsszükségletét kitermelni, ezért aztán szinte egymás kezéből néztük ki az aprító szögvasat. Az aprító ügyességétől és a rendelkezésre álló időtől függően jött össze az egy-két maréknyi forgács-szilánk mennyiség. Ez nem volt elegendő a kapott nyersanyag megfőzéséhez. Olyan tűzhelyt kellett tehát készítenünk, melyen ilyen kevés tüzelővel is főzhettünk : ''takaréktűzhelyt".

Takaréktűzhelyünket bunkerunk egyik oldalában készítettük el. Lemélyítettünk egy konzervdobozt, majd tűzteret, füstjáratot építettünk az agyagban. A tűztér alá hamutárolót formáltunk, melyen keresztül a levegő a tűztérbe áramolhatott. A rostélyok, ajtók konzervdobozból készültek, egyéb szerszámok híján "kanálkéssel" megmunkálva. Ez volt a mindenes szerszám azon túl, hogy az elkobzott kést pótolta. Nem tudom, hogy ki találta ki — ki volt olyan leleményes —, hogy először rájöjjön nagyszerűségére, de a "találmány” futótűzként terjedt el és mindenki elkészítette, vagy elkészíttette magának kanalából. A kanál nyelének egyik oldalát egy nagyobb kövön egy kisebb kővel késformájúra, vékonyra, kifejezetten élesre kalapáltuk. Éle olyan lett, mint a kikalapált kaszáé, vagy sarlóé. Nem volt egyenletes, de mindent jól lehetett vele vágni. Az igényesebbek a fűrészfogszerű egyenetlenséget is eltüntették fenéssel. A fenésre szintén követ használtunk. Szerencsére evőeszközeink akkor még nem alumíniumból, hanem acéllemezből készültek, így vált lehetővé kikalapálásuk.

Alágyújtósra kezdetben személyes irataink, átmentett leveleink szolgáltak, később karton konzervdobozok. Hála az amerikai tengeri szállítás előírásainak, ezeknek a csomagoló eszközöknek a nyirkos, sós tengeri levegővel szemben ellenállóknak kellett lenniük. Ezért a kisebb dobozokat stearinnal itatták át, a nagyobbakat egy kátrányréteggel elválasztott kétréteges papírból gyártották. Mindkét megoldás növelte a csomagolóanyag gyúlékonyságát és tüzelőképességét is. Vékony csíkokra tépve rendkívül jól és hosszan égett, nagyon jó eredményeket értünk el vele. így

aztán sikerült felmelegíteni, felforralni a vizet minimális tüzelőanyaggal. Nem mondom, sokszor előfordult, hogy a szárított krumpli csak félig főtt meg, esetleg csak felforrósodott és elfogyott a tüzelő ! Ilyenkor ugyan sercegett a krumpli a fogunk alatt, de azért megettük.

Sokat foglalatoskodtunk a kapott élelmiszerrel csupán azért, hogy minél tovább tartson. Állandóan éheztünk és éhségünket próbáltuk azzal csillapítani, hogy nem kaptuk be és nyeltük le fél perc alatt a minimális fejadagot, hanem babusgattuk, játszadoztunk vele, hogy minél tovább tartson. A főzéshez használt víz szaporította az ételmennyiséget. Dehogy étel! Egyszerű lötty volt az csak, amiben elvétve úszkált egy-egy darab krumpli, vagy zöldségdarab.

A lágert kettős szögesdrótkerítéssel vonták körül. A két párhuzamos sor egymástól mintegy három-öt méter távolságra haladt, közöttük sétáltak az őrök. Mesgyét tapostak ugyan, de a széles sáv többi részén a rendszeres eső és párás klíma hatására szinte burjánzott a növényzet. Innen lehetett — a kerítésen átnyúlva zöldféléhez jutni az éhség enyhítésére, főleg lóheréhez.

Az éhség elviselésének és a csillapítás módjának a megnyilvánulása a tábor lakói között igen eltérő volt. Volt, aki vételezéskor szinte azonnal elfogyasztotta, bekapta a maréknyi ételt. Nem volt nehéz, hiszen a fél fogunkra sem volt elegendő. Mások csak később fogyasztották el, vagy apránként eszegették, rájártak fejadagjukra egész nap. Ismét mások a jóllakás érzéskeltésének a reményében (sajnos csak erről lehetett szó) rengeteg vízzel főzték fel az egészet, vagy annak csak egy részét. Ehhez gyűjtötték a lóherét, mert a sok vízhez a fejadag nagyon kevés volt egy kiadós leves betéteként. Az így elkészített forró híg leves állítólag a jóllakás csodás illúzióját keltette. Mi sohasem próbáltuk ki. Az esőszünetek körsétái során érdekes volt látni a "főzőcskéző" és az ételükkel hosszan "játszogató" embereket. Szinte szórakozás számba ment az ilyen látványosságok nézegetése.

202

Kenyérosztás.

Nagyon hiányzott a kenyér ! Végre megjelent, s nem akartunk hinnj a szemünknek, olyan hófehér volt, szögletes és kalácsszerű. Állítólag rizsből készítették, azért volt olyan fehér. Ha jól emlékszem, húsz dekát kaptunk naponta. És hogyan kaptuk ? Elosztása volt fogolyéletünk egyik attrakciója.

Mindenki úgy érezte, hogy minden gramm élelemre, így a kenyér morzsáira is szüksége van. A foglyok életének központi kérdésévé a "kaja" vált. Egy falat kenyérért bárki képes volt ölre menni, némelyek talán még gyilkolni is. A kenyérelosztást tehát nyilvánosan és úgy kellett lebonyolítani, hogy az lehetőleg igazságos legyen, azzal mindenki egyet értsen. Jelen volt tehát mindenki, senki sem akart kimaradni. Mindenki látni akarta és reszketett, nehogy neki kevesebb jusson. Leterítettünk egy köpenyt, körülálltuk és árgus szemekkel figyeltük az osztót, aki a köpeny fölött — nehogy egy morzsa is kárba vesszen — becslés útján igyekezett a kenyeret tíz egyforma darabra felvágni. Az adagokat sorba rakta és mi mustrálni, vizsgálgatni kezdtük, melyik kisebb, vagy melyikből kellene még lefaragni. Ha a javaslattal mindenki egyetértett, az osztó aszerint csökkentette, illetve növelte az adagot. Ez a játék addig tartott, amíg mindenki úgy nem érezte, hogy az adagok végre egyformák. Ezt követte a sorsolás. Az adagok ugyanis szemre egyformának látszottak, de volt amelyik egy darabból állt, volt amelyik két, vagy több darabból. Hátha valamelyik mégis csak nagyobb a másiknál ?! Ezeket az egyenlőtlenségeket, kétségeket volt hivatva a sorsolás eloszlatni. Minden kenyéradag kapott egy számot, a másik szám sapkába került. Ki-ki azt az adagot vette magához, amelyiknek a számát a sapkából kihúzta.

Rövid időn belül készültek mérlegek is. Súlyok ugyan nem