Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Frankó Tibor: Kiszolgáltatottan - arctalanul
hó, becsületes nevén Nahóczki Emil, aki nemcsak akadémikus- és fogolytársam volt, hanem első gimnáziumtól kezdve osztálytársam és jóbarátom is. Az egri állami Dobó István gimnáziumba jártunk, együtt cserkészkedtünk, később együtt jártunk Egerből Gyöngyösre vitorlázó repülő táborokba is. Együtt A és В vizsgáztunk, majd együtt jelentkeztünk az Akadémiára. Útjaink az elsőfokú motoros kiképzésnél váltak el : ő Szentesen repült, én Budaörsön. Szentesi barátaival lakott egyik szomszédos bunkerben. Összekapott valamelyik társával — nem volt nehéz ilyen feszült, emberhez méltatlan életkörülmények között, melyek próbára tették a vasidegzetű emberek nyugalmát is — így meghívtuk magunk közé. Óvó köpenyeink. Az eddigiekben ismertetett rendkívül mostoha körülmények között fontos jelentősége volt annak, hogy párosával felehettünk. Éjszakai alváshoz — vagy hűvös időben a nappali pihenéshez — ez volt a legideálisabb megoldás. A köpeny ugyanis kiterítve és keresztben magunkra húzva remekül takart bennünket, túl is ért rajtunk úgy, hogy a kissé emelt fekhelyről lelógva a víz alánkfolyását is megakadályozta. Hosszant ugyan nem ért végig fejtől a lábig, de ezt a hiányt pótolni tudtuk a másik köpennyel. A két köpeny egymást átfedő részei kényesebb szerveinket jobban védték. Ilyen "háló-technológia" mellett nem fáztunk, a hidegtől nem szenvedtünk. Sokkal inkább a mindennapos esőtől, melytől tartottunk. Ez arra kényszerített bennünket, hogy állandóan az eget kémleljük. Hamar megtanultuk, hogy mikor kell köpenyünk alá bújnunk és mikor bújhatunk ki alóla. Az eső közeledtével elfoglaltuk pozícióinkat. A tudj' Isten honnan szerzett 3-5 kg-os kerek konzervdobozokra ültünk, köpenyeinket gondosan magunkra terítettük és vártuk az áldást. Amint elkezdett esni, a köpenyt a fejünkre húztuk és elől jól összefogtuk. így "tökéletesen" védve voltunk az esőtől. Védve a szó valódi értelmében. A magyar Honvédségnél rendszeresített köpenyek anyaga — legalábbis a legénységi állományúaknál, amivel minket is felszereltek — olyan volt, hogy a posztó vastagságánál fogva képes volt függőleges, vagy erősen ferde helyzetben a vizet úgy végigvezetni, hogy belső felülete nem ázott át, zubbonyunk nem lett vizes. Vízszinteshez közeli helyzetben erre nem volt képes, így fekvéskor bizony átázott. Ez történt az első napokban, amikor az eső a kimerültségtől mély álmunkban lepett meg bennünket. Később, mikor már kipihentük magunkat, sokkal éberebben aludtunk, átázásra így nem került sor. A köpeny anyagában lehúzódó víz a köpeny alsó peremén feldúsult és olyan szépen csöpögött — néha csurgóit —, mint az eresz. A fejünkön összehúzott köpeny alól figyeltük ezt a jelenséget, mert az anyag alsó szélének elszíneződéséből, a csöpögés erősségéből következtemi lehetett a ránk zúdult és majd kimerítendő víz mennyiségére. Akinek ilyenkor kellett a latrinához evickélni, annak sárban cuppogó lépteit és sokszor káromkodását hallottuk mellettünk. Ilyenkor ki-kikiabáltunk és megkérdeztük : — Borul még, vagy oszladozik ? WC gyanánt egy primitíven összetákolt latrina szolgált. Feltehetően gyorsan kellett készíteniük, azért volt ennyire tábori jellegű. Mikor mi odakerültünk, már készen volt. Valószínűleg markolóval készítették a mintegy 100 m hosszú és 3 m x 3 m keresztmetszetű árkot. Az árok egyik oldalán cölöpökre állított gerendák, illetve kb.15-20 cm átmérőjű fatörzsek voltak átfektetve. Ezekre kellett felülni. Kisszükségletet az árok mindkét partjáról lehetett elvégezni. Az agyag hatása itt is érvényesült, mert a vizelet nem szivárgott a földbe, csak nagyon lassan, minek következtében a hatalamas árok színültig megtelt vizelettel. Nagyon kellett vigyázni, hogy az ázott és síkos peremről az árokba ne csússzunk. Több ilyen baleset fordult elő, köztük egy halálos is, melynek egy német katona volt az áldozata. Szerencsére ezt a primitív, szégyenteljes, ugyanakkor életveszélyes építményt főleg csak kisszükségletre vettük igénybe. Amint a következőkben részletesen ismertetni fogom, kosztunk minimális és rendkívül tömény volt, rostokban pedig szegény, minek következtében egyre ritkábban kellett a gerendára felülni és a sárga tenger felett lavírozva egyensúlyozni. A "körlet" ismertetése után térjünk rá a legfontosabbra, ami számunkra következményeiben is a legszentebbé vált : ellátásunkra. Örökké éhesen. Arra már nem emlékszem, hogy első alkalommal mikor, mit és mennyit kaptunk, de arra igen, hogy hosszú éhezés után, oly minimális mennyiséget, ami egyik markomban elfért! A kifejezést nem jelzőnek szántam az élelem mennyiségének meghatározására, hanem a szószerinti véres valóságot akarom ezzel érzékeltetni. Ügyesen szervezték meg az ellátást, finom dolgokat is adtak, olyanokat is, amiket életemben még nem ettem, ittam. Csupán egy volt az óriási hiba : olyan kevés volt az élelem mennyisége, hogy ténylegesen elfért egy marokban. Kiéhezett fiatalok voltunk, fejlődő szervezetünk egyébként is többet kívánt a normálisnál. Mint utólag kiderült, a nyugalomban lévő szervezet kalóriaszükségletét — napi 1000 - 1300 kalóriát — kaptunk fejenként. Ezt is olyan ételekből, melyeknek magas volt ugyan a kalóriatartalma, de éppen ezért a mennyisége nagyon kevés, minimális. így sohasem tudtunk jóllakni, mindig éhség gyötört bennünket. Ezért a minimális, de számunkra a mindenséget jelentő élemiszerért naponta egyszer kellett járulni az általunk választott embereknek a központi elosztóhoz. 100 ember adagját vették fel, mindig a délutáni órákban. Ezt elvitték az elosztóhelyhez legközelebb lakó csoportig, ahol elosztották tíz egyenlő részre. Innen hozták el a tízesével összeállt csoportok adagjaikat és osztották tovább valami különleges áhítattal, hiszen erre vártunk egész nap, ez volt várakozásunk értelme és a nap fénypontja. Miből állt a napi menü ? Kenyeret sokáig — több mint egy hétig — nem kaptunk, helyette pár szem kekszet. Naponta kaptunk ínyencségeket, Ness kávét, kristálycukrot, limonádéport, tejport, tojásport, szárított répát, zöldséget; mindegyikből egy evőkanálnyit, pár szem aszalt sárgabarackot, néha szárított krumplit, szárított spagettit, kevés sós margarint és néha falatnyi konzervhúst, szardíniát. Ez utóbbiak mennyiségére jellemző, hogy egy kis doboz szardíniát adtak tíz embernek ! Ezek mind kiváló minőségű élelmiszerek voltak, a kávé és a tejpor például hideg vízben is tökéletesen oldódott. De a nyers dolgokat meg kellett volna főzni, azonban sem víz, sem tűzhely, sem tüzelő nem állt rendelkezésre. A vízhiány volt az egyik legnagyobb probléma. Mindjárt érkezésünk után szükség volt rá, hiszen szomjasak voltunk. Felkutattuk hát. Nem volt nehéz ráakadni, mert a víztorony a láger minden pontjáról jól látható volt: egy acélszerkezetű, kb. 5-6 m magas állványra elhelyeztek egy vitorlavászonból készült — gondolom, hogy impregnált — zöldesbama jó nagy tartályt, beleférhetett vagy 10-15 köbméter víz. Az állványt a megfúrt kút fölé helyezték, így a szivattyú közvetlenül nyomhatta a felszívott vizet a tartályba. A tartályból egy csőleágazás vezetett ki, végén egy csappal. Innen lehetett vizet vételezni. Kezdetben az egész lágernek csak ez az egy csap állt rendelkezésére. Üres konzerves dobozokkal két-három napot kellett sorban állni vízért. Egymást váltogattuk ugyan a sorban, de a bunkerunktól távol félnapokat lődörögve, a sorban sarat dagasztva, ázva, fázva, szörnyű volt ! Spórolni kellett tehát a vízzel. Mosakodásra használni ? Arról 201
