Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Ferenczy Zoltán: Két év a "Paradicsomban"

lenítés lényege. A bolhákat nem szerettem csípésük látható nyoma miatt, azt viszont tapasztalatból tudtam, hogy a poloskák — ha véletlenül rám vetették magukat —, hanyatt homlok menekültek rólam. Ezért is választottam mindenütt a legfelső priccset.

Ettől a leszerelt gyárépülettől kellett kb. kilenc km-t gyalogolnunk, amíg az Agronom Állami Gazdaság közepén álló 800 személyes táborba érkeztünk. Pont akkor virágzottak az almafák. Táborunk Moszkvától délkeletre, közel 200 km-re volt.

Munkánk nagyon sok olyan ténykedésből állt, amit — sem előttünk, sem utánunk — soha senki nem végzett és nem is fog végezni az ültetvényen. Az almafák 10-10 m tér- és távközzel álltak egymástól, végeláthatatlan sorokban. A sorok közét keresztben és hosszában traktorral fölszántották ugyan, de minden egyes fa körül maradt egy felszántatlan négyzet, melyet a traktor a fák koronái miatt nem tudott felszántani. Itt dúsan hajtott a tarack. Ezeket a négyzeteket kellett nekünk, hadifoglyoknak fölásnunk, ami értelmetlen munka volt, mert a tarack olyan gyomnövény, amely — ha nem szedik ki és égetik el a gyökereit —, minden egyes 3 cm-es darabjából újra kikel és elhatalmasodik. Ez a munka szüretig tartott. Szüret után a mezei pockok, egerek, illetve nyulak ellen a fák törzsét — míg volt — kátránypapírral kellett körülkötözni. Mikor az elfogyott, falécekkel végeztük ugyanezt. A faléc is hamar elfogyott, akkor az egyik fától a másikig annyi hosszúszárú gyomot kellett összeszedni, amennyi körülérte a törzset, s ezt kötöztük a fára. Ez is merőben fölösleges, ha nem egyenesen káros művelet volt. A sűrű gyompáma jó búvóhelye lett a rágcsálóknak. A kötözést az egyre hűvösödő őszi időben kesztyű nélkül lehetett csak végrehajtani, miközben meztelen kezünk nagyon átfázott, olyannyira, hogy fogságból hazaérve — amíg Pöstyénben ki nem gyógyítottak — nem bírtam megtartani a ceruzát, tollat az újjaim között. Karom pillanatok alatt elzsibbadt föl a könyökömig, s állandóan ráznom kellett, hogy a vérkeringést újra megindítsam.

Amíg valamennyire meg nem növekedett a termés, addig mérhetetlenül sokat éheztünk. Mire élelmezésünk eljutott eddig az Isten hátamögötti helyig, addig millió kézen ment keresztül, s — ha mindenki csak egy maroknyit is lopott belőle — mire hozzánk jutott, a borsóból csak a zsizsik, a krumpliból csak a héja maradt meg. Legnagyobb hiányunk fehérjefélékből volt. Az alultápláltság következtében nem nőtt sem a hajunk, sem a körmünk. Ennél is nagyobb baj volt, hogy azon a környéken vízből sem volt elég.

Mivel a silány koszt mellett sokat kellett dolgoznunk, minden napkeltét és napnyugtát a tábor u. n. "apelplatz"-án töltöttük. Itt reggeli- és vacsoraosztás előtti létszámellenőrzést tartottak. Sokunk nem bírta a nagy fizikai megterhelést. Erőnlétünk mérésére speciális módszerük volt. Havonként legalább egyszer u. n. "vrács"-ok — orvosok — sorfala között kellett meztelenül, feltartott kezekkel átgyalogolni. A vrácsok eközben szakértő mozdulatokkal csíptek a fenekünkbe és mondták be a "buchhaltyer"nek — könyvelőnek —, ki milyen erőnléti osztályzatot nyert el. A kemény, rugalmas, csíphetetlen fenék jelzője "pervaja grupa", azaz elsőosztályú volt. A kemény ugyan, de már nem annyira rugalmasé "vtarja grupa" — másodosztályú. A csíphető, de még izmot is tartalmazó hátsó fertály kapta a "tretyia" — harmadosztályú —, míg az izomtalan nyerte el az "OK" osztályzatot. Akinek a feneke hegyes volt, s rajta a csont fölött csak fonnyadt bőr, az volt a "gyisztrofik", tehát végelgyengüléses. El lehet képzelni, hogy juthatott el egy 25-26 éves életerős fiatalember a végelgyengüléses stádiumba.

Mindenki csak annyi kosztot kaphatott, amennyit munkateljesítménye — "munkanormája" — alapján kiérdemelt. Az "OK" és a "gyisztrofik" osztályzásuaknak már nem kellett dolgozniok, de nem is tudtak volna, még enni sem, ha történetesen lett volna mit. Furcsa elv szerint ugyanis, minél kevésbé teljesítette valaki

túl a 100 %-ot, annál kevesebbet kapott enni, ezáltal növelve a rohamosan leromló kondíciójú hadifoglyok amúgyis nagy arányát. Ezen csak az segített, ha a hadifogoly minden ehetőt — gyakran a kevésbé ehetőt is — ahol hozzájutott, ellopta és megette. Ez volt a túlélés egyedüli módja.

Mit lehet azonban ott tenni, ahol a bennszülötteknek sincs elég élelme, sőt esetenként még annyi sem, mint a hadifoglyoknak ? Igaz az is, hogy az állami birtokon — melynek területén a mi táborunk is volt — csupa politikai fogoly, illetve elitéit volt. ök irányították munkánkat, ők mutatták meg mit hogyan kell csinálni, még azt is pl., hogy a krumplit hogyan kell szedni, különösen a fagy beállta — november eleje — után. Megmutatták, hogy hogyan kell a lábunkkal újra bekapami a már kiszedett krumplit, mert ha az otthoni módszer szerint mindent becsületesen begyűjtöttünk volna, azzal éhhalálra ítéltük volna az ittlakókat, akik tavasszal vastag, hegyes vasbotokkal az olvadó földből fordították ki az otthagyott, fagyott krumplit. Ezt a pépet a napra kiterített lepedőkön kiszárították és szétmorzsolva a kiszáradt fehér vagy szürkés göröngyökből — olaj híján — vízzel lepényeket formáltak, bádoglapon megsütötték és úgy fogyasztották. Kenyeret csak május 1-én és november 7-én kaptak.

1947 tavaszán már nem az almaültetvényre irányítottak, hanem az ültetvény körüli széles és mély árok ásásához. Erre azért volt szükség, hogy megakadályozzák a vállalkozó szellemű illetékteleneket teherautóval a gyümöcsösbe való behatolásban és a termény ellopásában. Hónapokon át, naponta fejenként közel 5 és 1/4 köbméter földet kellett kiásnunk és az árok gyümölcsös felé eső partján felpúpoznunk. Ha ásóval kitermelhető is volt a talaj, de azért ez a "norma" meglehetősen magas volt, különösen ha valaki nem bírta a reggel öt órától délután öt óráig tartó — kétórás ebédszünettel megszakított — napi tízórás munkát. Amig mindenki el nem végezte a rá kiszabott szakaszt, addig senki sem indulhatott vissza a táborba. Mondhatom, kemény dió volt, különösen azok részére, akik meghűlés, vagy más egészségi ok következtében a többinél is leromlottabb erőállapotban voltak.

Ekkortájt kaptuk vissza hazulról az első válaszlapokat. Némelyiket fél évig tartották vissza azzal, hogy nincs elég magyar tolmácsuk. Német tolmács volt bőven, a németek még csomagot is kaphattak. Mi a párizsi béke megkötéséig nem számíthattunk semmire sem.

Hazatérés

Végre, 1947. június 8-án délelőtt 10 órakor tehergépkocsik vittek bennünket Ryazan-ba, ahol még két napon át vagonokból szenet rakattak ki velünk, majd aránylag jó állapotban lévő zsákmányolt német egyenruhákba öltöztettek bennünket. Ezeknek az ujjából már nem volt kivágva egy 6 cm x 6 cm nagyságú négyzet és nem volt rávarrva egy vékony vászon, amelyre két cirill betű volt pecsételve : "VP" — Vojenno plennij = hadifogoly. Ezt viseltük addig, hadifogságunk alatt.

A tehervonaton Ryazan-ból hazafelé jövet a marhavagonban noteszemben jegyzeteket készítettem. Ezt a noteszt még Zaporozsje-ban vettem 10 rubelért és abba — emlékezetből — a szegedi műszerrepülő tanfolyamon tanultakat, illetve azoknak egy részét jegyeztem le. A drága notesz meglehetősen különleges volt, mert a Rotring ceruza nyomát nem volt képes megtartani, lepergett róla a grafit nagyrésze. Ebben a noteszban — bár lapjaiból cigarettát is sodortam, sőt brigádelszámolást is készítettem (a munkában résztvevők névsorát cirill betűkkel) — még akadt néhány üres oldal. Utunk végén odamentem minden vagonlakó társamhoz és lejegyeztem nevét, címét. Győrbe érkezésem után az ott vásárolt alfabetikus noteszembe írtam át ezt a névsort. 60 névből állt, ennyien voltunk a széles nyomtávú,

173