Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Ferenczy Zoltán: Két év a "Paradicsomban"

nagy befogadóképességű orosz vagonban.

Mig odafelé menet a Bécsújhely melletti Bad Fischau-tól Magyarországon át a romániai Rimnicu Sarat-ig 1945. június 28-tól augusztus 17-ig tartott az utazás, majd onnan Zaporozsje-ig további nyolc napig, addig Ryazan-ból Moszkva, Vjazma, Brjanszk, Gomel, Kalinoviczi, Ovrucs, Korosztyen, Sepetovka, Grecsany, Volocsinska, Jamna, Kolomea, Delatyn, Tarnopol, Mikuliczin, Tatarov, Vorochta és Jaszina érintésével Máramarosszigetre két nap alatt értünk el. Sietnem kellett a 60 név öszszefrásával.

Annak ellenére, hogy már június 15-én Máramarosszigeten voltunk, csak július 10-én utazhattunk tovább. Ennek oka részben az összesereglett nagy tömeg fogoly volt, akiket az oroszok csak ABC sorrendben engedtek továbbutazni. Hogy mégis a "tervezettnél" hamarább hagyhattam el a tábort, annak az oka egy dizentéria volt, ami miatt kórházba, onnan pedig az első szerelvénnyel haza küldtek, hogy "otthon haljak meg".

Július 11-én értem Debrecenbe, ahonnan a hadifogoly igazolvány kézhezvétele után, egy forinttal a zsebemben indultam Győrbe nővéremhez, miután Szüleim már 1936 vége, illetve 1938 eleje óta nem éltek.

Mekkora volt a meglepetésem, amikor a Keleti pályaudvaron kiszálltam a vagonból, s beleütköztem a Kapfenbergtől Wiener Neustadt-ig annyira óvott és féltett, hadnagyi egyenruhába bújtatott fiatalasszonykába ! Csak természetes, hogy megismert, nyílván jobb emlékezőtehetsége révén, no meg azért is, mert saját bevallása szerint az újságban látta a nevemet az aznap érkező hadifoglyok listáján. Különben is, minden hadifoglyot hozó vonatnál kinn van, férjét várja. Igaz, mit tudok róla ? Szégyenkezve vallottam be, hogy ugyan Zaporozsje-ig együtt mentünk, de ott külön táborokba osztottak bennünket, elvesztettem szem elől. Aztán elvittek Moszkvától 180 km-re délkeletre olyan város mellé, melynek neve még a térképen sem található meg, úgy nevezik hogy Lebegyjan, a Don felső folyásánál.

— Ha már én aránylag ilyen jó egészségben megérkeztem — mondta a fiatalasszony — biztos a férjének sem lesz nagyobb baja. És ha már ő nem jött, jöjjek be hozzá, itt lakik közel a Paulay Ede utcában. Meguzsonnázom, ha akarok megfürödhetem és utána mehetek bátyámhoz aki biztos még úgy sincs otthon a nap ilyen korai szakában.

Ráértem, hagytam magamat rábeszélni. Hosszú idő után nála láttam először abroszt az asztalon, egyáltalán asztalt, evőeszközt. Süteményt ettem, feketekávét ittam, s miután jóllaktam, meg is fürödtem. Ismét civilizált embernek éreztem magam. Sötétedés után indultam el tőle, s mindenütt kérdezősködve jutottam el a Széna térre, majd további kérdezősködés után a Maros utca 20-as számú házba.

Sajnos bátyám az ostrom alatt aknatalálattól súlyosan megsebesült és a rosszul sikerült operáció következtében combcsontja hibásan forrt össze, továbbá térdben és bokában lába merevvé lett. Nem volt otthon, s a szobájába nem engedett be a szomszédja. Végül mégis befutott bicegve drága bátyám — gyámom —, de láttam rajta, s éreztem : ő vesztett többet.

Egy hét után — mialatt minden hivatalos ügyemet elintéztem — továbbutaztam Győrbe, nővéremhez. Innen Zeltweg-i bajtársamhoz szándékoztam utazni, előzőleg azonban — számítva arra, hogy az augusztusvégi választásokra nem érkezem vissza — néhány hivatalos dolgot kellett elintéznem, hogy onnan is leadhassam szavazatomat. Kisebb "kérdés-felelet" játék után kék szavazócédulát kaptam, de közben annyi jelével találkoztam a Szovjetunióban tapasztaltaknak, hogy éreztem : Magyarország is afelé a szakadék felé tart, amelybe a nagy Szovjetunió már rég beleesett. Ezért barátomtól Zeltweg-ben jegyet vettem a határig, majd mezítláb átkelve a határfolyón, átmentem meglátogatni a Felvidéken, szülőhelyemen élő idősebb bátyámat és fiatalabb nővéremet. Mivel Budapesten hivatásos katonai szolgálatra jelentkeztem, ahol ezt tudomásul vették, igazoltak, sőt fizetést is folyósítottak, úgy hittem : ha visszatérnék, katonaszökevényként kezelnének. Ezért inkább itt maradtam a Felvidéken és vállaltam a magyar kisebbség keserű megpróbáltatásait, sanyarú sorsát.

Epilógus

Csak pár évvel nyugdíjbamenetelem előtt, amikor az asztma otthonmaradásra kényszerített, láttam hozzá fogságbeli emlékeim megírásához. Ezt emlékezetből kellett tennem, mert naplót nem vezethettem — az tiltva volt. Ezen felül sem papír, sem írószer nem állt rendelkezésre. A haza küldött levelezőlapokat is kevés, vízben szétolvasztott tintaceruzából készített tintával és egy széttaposott pennával — melyet egy vékony botocskára kötöztem — írtam meg. így csupán a mély nyomokat hagyó emlékezetre hagyatkozva szedtem össze és írtam le fogságom emlékeit 380 ív füzetlapon.

írásomat Feleségem és fiatalabb lányom olvasta el, majd elküldtem annak a két bajtársamnak, akikkel együtt vittek el Zeltweg-ből.

A kézirat elolvasása után leányom hirtelen azt kérdezte :

— Mi van a fiatalasszonnyal ? Hazajött a férje ? Tudsz-e egyáltalán valamit róluk ? Tartasz-e kapcsolatot vele, velük ?

Szégyenkezve vallottam be, hogy az asszonyka mindkét címét, sőt leánykori nevét is tudom — hisz' lediktálta nekem, miközben megvendégelt —, de férjének nevét — restellve feledékenységemet — nem mertem megkérdezni. Márpedig nem írhatok valakinek a leánykori nevét használva, mikor tudom, hogy férjezett.

Leányom ennek ellenére nógatott, így hát írtam mind a két címre a leánykori néven. Kisvártatva visszajött a budapesti címre küldött levél azzal, hogy a címzett ismeretlen. Néhány hét múlva válasz érkezett a másik címre küldött levélre. A levélíró az aszszonyka második férje volt. Közölte, hogy feleségét első férje otthagyta és ő feleségül vette. Boldogan és megértésben éltek. Többször jártak mostani, illetve akkori lakóhelyemen. Milyen jó lett volna, ha hamarább szánom rá magam levelem megírására ! Találkozhattunk volna. Sajnos, szép felesége három évvel levelem vétele előtt meghalt. Ne is zaklassam magyarázatokkal.

Levelében az volt megütköztető, hogy felesége első férjének a nevét nem is említette a levélíró.

Alig zárult le a részemre ily szomorú eredménnyel ez a gyönyörűen induló, majd abbamaradt ismeretség, levél érkezett egyikétől ama repülő bajtársaimnak, akiknek kéziratomat megküldtem. Az ő névmemóriája jobb volt, mint az enyém. Történetesen vele együtt ismertük meg mind az asszonykát, mind férjét. Bajtársamat nem vitték ki Oroszországba. Betegséget színlelve, még 1945 nyarán szerencsésen hazakerült. Mivel fogságom leírásában névszerint felsoroltam mind a 60 vagontársamat, barátom az egyik névben felismerte az asszonyka férjét, s levelében azt közölte velem. Mikor összeírtam vagontársaimat, az asszonyka férje nevének leírásakor memóriám nem "kapcsolt", nem társított. De ha az asszonyka nem a leánykori, hanem a férjezett nevét diktálta volna be nekem Budapesten visszaérkezésem után, akkor bizonyára "kapcsoltam" volna, megtalálva az összefüggést. Ilyen, látszólag jelentéktelen kis "felületességeken" múlt, hogy nem tudtam bővebb tájékoztatást adni a fiatalasszonynak férje hol- és hogylétéről, s ki tudja . . . talán emiatt nem találtak újból egymásra ? . ..

Szomorúan olvastam azt is az 1990-es MSZ 152-ik oldalán található listán, hogy az asszonyka első férjéről volt évfolyamtársai sem tudnak semmit, nem ismerik tartózkodási helyét, elveszett, elkallódott. Magamat is okolom azért, mert hiányos emlékezőtehetségem két embertársam életútjára talán sorsdöntő hatással volt.

174