Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Ferenczy Zoltán: Két év a "Paradicsomban"
szögesdrótkerítés előtt és mögött alacsonyabb kerítések és buktató drótakadályok húzódtak, őrtornyokkal tűzdelve, közöttük felszántott és felfogások széles sávval, melyen minden lépés mutatta a határsértő útvonalát. Megdöbbentő látvány volt. A Prut kijavított hídján gyorsan átjutva kopár, lakatlan vidéken robogott keresztül szerelvényünk órákon át. A "Paradicsomban" A kevés állomást, melyeken keresztülhaladtunk, a hangszórókból áradó recsegő zene, vagy propagandaszólamok jellemezték, valamint az óriási kupacokba összehordott gabonahegyek, melyeknek befedetlen szélein csírázott a mag. Elképzelhetetlenül nagy mennyiség veszhetett így kárba . . . Képzelem milyen jól élhettek a környék rágcsálói és madarai, bár varjún kívül egyéb szárnyast nem láttunk. Azok viszont óriási fekete felhőt formálva szálldostak, szinte ellepve az egész égboltot, ök voltak részünkre a szovjet békegalambok. Rövid ötnapos utazásunk során főleg azt sajnáltuk, hogy a cirillbetüs állomások neveit nem tudtuk leolvasni. Végül a Dnyeper gátja előtt szállítottak ki bennünket a vonatból. Észre sem vettük, hogy a német foglyokat hova kísérték. Minket, 118 magyar hadifoglyot viszont a felrobbantott gátrész fölé fektetett ácsolt pallókon vezettek át a Zaporozsje-i oldalra, az onnan nem messze eső 100/7 számú hadifogolytáborba. Táborunkat egy üzemcsarnok képezte, melyben a háromemeletes, deszkából öszeácsolt priccseken úgy hemzsegtek a poloskák, mint egy hangyaboly. Már a harmadik hetünket töltöttük ott, mikor a fürdőbe hívtak. A zuhanyozó előtt pucérra le kellett vetkőzni. Mikor a "zuhanyozóba" léptünk, ott nem volt zuhany. Átgyalogoltunk a száraz fürdőtermen, s annak túloldalán lévő helyiségben madzaggal köthető hosszú alsónadrágot, ugyan olyan inget, román csalánból szőtt szakadt zubbonyt és egy orosz vászon lovaglónadrágot kaptunk. Egyik lábamra egy fűzős gumi félcipőt, a másikra pedig egy szöges hegymászóbakancsot kaptam. Kilépve a fürdőből, nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk-e egymáson, úgy ki voltunk "stafírozva". Többé meg sem álltunk, hanem egy összerombolt vasgyár mellett elgyalogolva, negyvenes csoportokban egy u. n. munkatáborba kerültünk, minden ilyen csoport, azaz "brigád" más-más táborba. Magam a 100/3 sz. táborba, ahol 1946 májusáig dolgoztam. Szomszédjaink zsidó munkaszolgálatosok voltak, szintén negyvenfős brigádokat képezve. 1946-ban, egy szép meleg májusi napon, akinek nevét felolvasták, annak — szuronyos katonák kíséretében — a 100/1 sz. táborba kellett elgyalogolnia. Az én nevemet is felolvasták. A 100/1 sz. táborban találkoztam néhány olyan bajtársammal, akikkel még a Bad Fischau-i repülőkaszámyában, vagy még azelőtt ismerkedtem meg. Arról is felismerhetők voltak, hogy egyikükön sem volt már semmi régi egyenruhájukból,talán csak a Bocskay sapka — egy embert kivéve, de ez egy külön történet, melyet részleteiben csak itt tudtunk meg. Említettem, hogy Rimnicu Sarat-ban törzstisztjeink elsősorban tőlünk, fiatal tisztektől akartak megszabadulni, remélvén hátha mire rájuk kerül a sor, jön egy újabb sztálini amnesztia és ők hazamehetnek, anélkül, hogy kivitték volna őket a Szovjet Paradicsomba. Nyílván ez háborította fel a kolozsvári helyőrség volt parancsnokát — egy ezredest, akinek nevére sajnos nem emlékszem — és aki főhadnagyi ranggal a mi csoportunkba vetette be magát, sőt egyenruhájára is ezt a rangot varrta fel. Sokan azt hitték, hogy biztos vaj van a fején s velünk el akar tűnni a felelősségrevonás elől. ö viszont azt hangoztatta, mivel az első világháború után éveket töltött orosz fogságban, ismeri a nyelvet és a viszonyokat, inkább velünk jön átadni gazdag tapasztalatait, mintsem az örökké civakodó törzstisztek társaságát élvezze. Sajnos a 100/7 táborból 40-es csoportokra osztva más-más táborba kísértek bennünket, így utaink elváltak. Már el is felejtettük, hogy ki hova került el, mikor munkaidő után megjelent teljes ezredesi díszében, vadonat új rendfokozati jelzéssel és csilingelő kitüntetésekkel a mellén — ki más nem, mint főhadnagyból újra visszavedlett ezredesünk! Az történt ugyanis, hogy az oroszok előtt sem maradt sokáig titokban kiléte. Már csak azt kellett kikutatniok a "derék" NKVD-seknek, hogy valójában ki és micsoda volt annak idején ezredesünk ? Egy szép napon magas szemlélő vendég érkezett a kievi központból abba a táborba, ahol főhadnagy-ezredesünk raboskodott. A szemle előtt félrehivták a tábor egyik szobájába, ahonnan az elöljáró megérkezésekor már ismét mint ezredes lépett ki. A kievi főparancsnok könnyek között méltatta ezredesünk fiatalabb bajtársaival szemben tanúsított magatartását. Azt is elmondták szemtanú bajtársaink, hogy a sok méltató beszéd, zokogás és külsőség után következtek a hétköznapok. Ezredesünket nem küldték tiszti táborba, de a tábor területét sem hagyhatta el. Mivel munka nélkül nem tudott ellenni, a tábor cipészműhelyében foglalta el magát felsőrész készítéssel, talpalással, stb. Viszont nem volt kénytelen zsörtölődő tisztársaai jelenlétét elszenvedni.így mesélték el nekünk a történetet. Semmit nem raktam hozzá, legfeljebb néhány részlet emlékezetem kopása következtében kimaradt. Minden esetre ezredesünk viselkedésével példaképet nyújtott minden parancsnoknak, törzstisztnek. A 100/1 számú táborban csak 1946. május 13-tól 16-ig voltunk, oly kevesen, hogy továbbszállításkor egy marhavagonban elfértünk. A szomszédos vagonban jöttek velünk őreink. Beszálláskor még elhittük a kósza híreket, hogy haza, vagy egy feljavító táborba visznek bennünket. Ez utóbbi feltevés ugyan valószínűtlennek tűnt, mert még jól bírtuk magunkat. Az első feltételezést — hazaszállításunkat — sokkal jobban elhittük, annál is inkább, mert őreink nagyvonalúan bántak velünk. A feljavító tábor hírváltozat azért sem nézett ki reálisnak, mert csoportunkat a büntető brigádból emelték ki, ahová — besúgás alapján — szabotázs vádjával kerültünk. Rövidesen a marhavagonba bevilágító napsugár alapján megállapítottuk, hogy észak felé tartunk. Jegyzetemben a következő állomások nevei szerepelnek : Lozovaja, Charkov, Belgorod, Kurszk, Kastomoje, Jelec. Charkovban, az állomás végében őreink kiengedtek egy gumicsőhöz — melyből dőlt a víz — megmosakodni. E célból anyaszült meztelenre vetkőztünk. Mellettünk pedig lépésben haladtak el az induló, vagy érkező expessz vonatok, melyekből a Krímbe, vagy Kaukázusba nyaralni tartó tovarisok és felékszerezett harisnyák mustrálgattak bennünket. Már túl a háború-sújtottá területen, először egy leszerelt gyárépületbe tereltek, ahol hibátlan egyenruhájú német zenészek mást sem csináltak, mint naphosszat gyakoroltak szerszámaikon. Az eddig "élvezett" táborok közül itt volt a lakóknak első ízben lehetőségük arra, hogy tetszés szerint válasszák ki melyiknek a társaságát óhajtják a háromfajta élősködő közül. A háromemeletes favázú priccseken a fekvőhelyet a köztük kifeszített kerítésháló szolgálta — már jócskán kinyúlt állapotban. A legalsót a betonpadlóról felugráló bolhák foglalták le maguknak, a legfelsőt a plafonról ejtőernyőző és a farepedésekben fészkelő, de különben is tömött sorokban fel s alá rohangászó minden méretű poloskák birtokolták, míg a középső szint volt a tetvek territóriuma. A tetvek iránt Bad Fischau óta ellenszenvet éreztem, mivel azok terjesztik a kiütéses tífuszt. Abban a fehérneműben, amit a 100/7 számú táborban kiosztottak, úgy csillogott a tetűtojások miriádja, mintha gyöngyházból lett volna kivarrva. A muszkák ugyan azt állítottak, hogy azok már sült tojások voltak, mivel a fehérneműt fertőtlenítés után adták ki. Ez volt a tetvet-172
