Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Ferenczy Zoltán: Két év a "Paradicsomban"
sorsukat. Közben valahol Kelebiánál átértünk Jugoszlávia területére, ahol vegyes (német-magyar) szerelvényünk újabb átkozódásoknak és fenyegetéseknek volt kitéve a fiatalabb nemzedék részéről. Hála Istennek, jugoszláv területen való áthaladásunk alatt egyéb incidens nem történt. Hogy, hogy nem, harmadnap hajnalban a két sebesültet Temesvárott egy Vöröskeresztes autóba emelték be, s mindnyájan reméltük, hogy a vésztjósló kezdet után jó kezekbe kerültek. Temesvárt elhagyva egy idő múltán, alkonyat tájt vonatunk egy meredek hegyoldalon futott végig, s a vasúttal párhuzamosan, annál jóval lejjebb, egy kocsiút vezetett. Azon, velünk szemben egy lovasszekér haladt, rajta egy parasztember ült a fiával. A szekér frissen kaszált fűvel volt megrakva, nyílván az esti etetéshez. Egyszer csak nagy csikorgással megállt vonatunk, az őrök lövöldöztek, ordítoztak, mi pedig nem tudtuk mire vélni a dolgot. Szétszakadt a szerelvény a meredek lejtőn ? Csak kisvártatva jöttünk rá, hogy mit is akartak őreink. A szekeret vették célba, na nem a puskáikkal, hanem a két békésen kocsizó férfit fogták el és cipelték a vonatra. Aztán jöttünk csak rá, hogy az így ejtett "foglyok" a két szerencsétlen, megszurkált tiszt helyett kellettek, hogy ezáltal "ki legyen a létszám", ök nem tudtak magyarul, közülünk senki sem beszélt románul, de franciául is hiába próbálkoztak egyesek, nem tudták megértetni magukat a két román emberrel. Már csak azt láttuk, hogy az őrök a lovacska fenekére csaptak, úrnak eresztve a szekeret, majd csak haza talál egyedül is. Következő nap reggelén újra egész más tájakon zakatolt vonatunk. E napon újabb tapasztalatot szereztünk. Az egyik állomáson egy orosz tiszt lépett fel a vagonunkba, s a következő megállóig azt leste, hogy kinél mi volna, ami neki tetszik és elzabrálhatná. Mustrálgatta a vagon falára akasztott ruhaneműket, de még azt is amin feküdtünk. Kellemetlenül hatott a kiszolgáltatottság érzése és az, hogy jó képet kellett vágni és eltűrni az orosz szemtelenségeit. Egy későbbi álomáson ismét meglátogatott bennünket, s ekkor már — az előző látogatás tapasztalataira támaszkodva — egyenesen azokhoz a csomagokhoz lépett, amiket már kiszemelt, s kivette belőlük zsákmányait. Hozzám is odajött és kiszúrta az Odol szájvizes üvegeimet. Volt egy teli és egy megkezdett üvegem. Kérdezte, hogy ez mi ? Elmondtam szerepét, tátott számra mutatva. Persze nem elégedett meg néhány cseppel Fogai közé vette a szájvizes üveg görbe nyakát és egyszerűen leharapta ! Magába döntötte a tele üveg tartalmát, majd irtózatos krákogásba kezdett, amit káromkodással fejezett be. Már azt hittem, hogy hasbalő az állandóan kézben forgatott pisztolyával, mikor a másik — megkezdett — üveget is elvette és kihörpintette, lényegesen kevesebb krákogással. Másnap épp a Duna mellett rostokolt vonatunk, mikor újból megjelent az orosz és egyből kiszúrta a hadnagyavatáskor kapott köpenyemet. Nagyon tetszhetett neki, mert még azt is megkérdezte, mit adjon érte ? Csak arra kértem, engedje meg, hogy a Dunából meríthessek két vödör vizet a hordónkba. Nagylelkű volt és megengedte. Magam is alámerültem a vödrök telemerítésénél és felkászálódtam a vagonba. A vastag klórmészréteg szinte az egész vizet fölitta. Gödröt kellett ásnunk a réteg közepén, s abból merítettük föl bögrével a "tejfeles" vizet. Még jóformán be sem fejeztük a vízivást, amikor egy fölpüffedt lótetem úszott át méltóságteljesen éppen azon a helyen, ahol az előbb a vizet merítettem. Szerencsére — hála a klórmésznek — nem lett semmi bajunk. Nemsokára tovább ment a vonat, de csak másnap értünk Bukarest közelébe, amit arról vettünk észre, hogy vagonjainkat megrohanták román törökméz árusok, de csak dollárt vagy aranyat fogadtak el portékájukért. Elképzelhetően, a kereslet csekély volt. Amint az árusok leugráltak, szerelvényünk megindult, s délutánra — nem múló szaggató fülfájás közepette — vonatunk befutott Rimnicu Sarat-ba — Focsani-tól délre mintegy 35 kmre —, helyesebben egy a város melletti réten áll meg. Innen aztán drótkerítés között — csomagellenőrző állomásokon, valójában zabráló központokon át — tereltek bennünket egy kaszárnyába. A terelőkerítés drótjai között láttam meg sóvárgó szemmel egy "Knemeyer", azaz háromszögmegoldó tárcsát, egy körformájú logaritmuslécet, melynek használatára oly nagy súlyt helyeztek oktatóink az Akadémián. Sajnos, ott kellett hagynom, mert nem állt rendelkezésemre megfelelő alkalmatosság, amivel azt nehezen elérhető helyéről ki tudtam volna halászni. Másnap első dolgom volt gyengélkedőre menni, ahonnan német hadifogoly fülgyógyászokhoz küldtek. Közel háromhetes kínjaim megszüntetésére elegendő volt mindkét hallójáratomat teletömniök Ichtiol kenőccsel, amit aztán — miután fájdalmaim végétének — másnap kiszedtek. Pár nap múlva ki kellett ürítenünk a kaszárnyát, előbb azonban Sztálin generalisszimusz amnesztiája értelmében hazaengedték a magyar legénységet. Sokaknak okozott dilemmát, hogy a karpaszományos a legénységi, vagy a tiszti állományba tartozik-e ? Aztán úgy döntöttek, akinek arany gombjai vagy rendfokozatában arany csillag, illetve sáv van — mint pl. a zászlós —, az a tiszti állományba tartozik. A kaszárnyából egy üres csirkefarmba tereltek bennünket. Az ólakban laktunk, mivel más épület nem is akadt. Itt éltem át a már az előzőleg leírt minőségű borsóleves kanalazása közben életem első földrengését. A földön ülve ettünk, mikor olyan érzés fogott el, mintha közvetlenül a hátam mögött egy nehéz harckocsi dübörgött volna el. Más megrázó élményben is volt részünk. Táborunkon keresztül jött hazafelé Oroszországból egy kis csoport magyar hadifogoly, akik még 1942-ben estek fogságba. Kétségbeejtően néztek ki szegények. Csont és bőrré soványodott nagyszemű, barnára cserzett bőrű emberi roncsok voltak csak. Néhányukat füleskosárban cipeltek bajtársaik, mert mindkét lábuk amputálva volt, de akadt olyan, akinek a karjai is hiányoztak. Elborzadva néztük szegényeket és fejünkben az a gondolat motoszkált : ilyen állapotba kellett jutniok, hogy alkalmassá váljanak a hazatérésre. Nem maradtak sokáig, pár nap múlva indultak tovább haza. Egy meleg koraőszi napon nagy sürgés-forgás volt táborunkban. Úgy hírlett állítják össze részünkre a szerelvényt — most már széles nyomtávút — amivel tovább szállítanak bennünket a Szovjetunióba. Megtudtuk, törzstisztjeink úgy döntöttek, hogy az első garnitúrában menjenek a fiatal tisztek zászlóstól főhadnagyig bezárólag. Azzal okolták meg ezt az elhatározást, hogy mi fiatalok jobban bírjuk az esetleges megpróbáltatásokat, mint ők, idősebbek. Ezt a döntést az orosz táborparancsnokság is tudomásul vette és kijelölt kétezer fő németet — tisztet, legénységet vegyesen —, s hozzájuk csatolt 120 főt közülünk. Kikisértek bennünket az állomásra, ahol várakoznunk kellett, amíg a tiszti vagonokat megfelelőképpen előkészítik az utazásra. Két erdélyi bajtársunk — akik már Bad Fischau-tól kezdve vártak erre az alkalmas pillanatra —, meglépett a társaságból. Egészen "szemtelenül", de rendkívül szerencsésen. Csomagjaikat szétosztottuk egymás között, így szökésük csak akkor tűnt fel a muszkáknak, amikor a vagonbaszállás előtt létszámellenőrzést tartottak. Hála Istenek, már nem volt idejük további két fogollyal pótolni a hiányt, mivel a vonat indulóban volt. Ezen a széles nyomtávú vonalon sokkal gyorsabban haladtunk, mint annak idején Magyarországon át, így mire mindenki megtalálta a kormosötétben a helyét, már messze jártunk a tyúkfarmtól. Hajnalban értük el Jassi-t, reggel pedig a román-szovjet határt a Prut folyónál. A vagonablakon kitekintve, a határőrséget lázas munkában láttuk. Pedig már ekkor is úgy nézett ki a Prut túloldala, mint az eddig látott hadifogolytáborok. Két sor magas 171
