Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Ferenczy Zoltán: Két év a "Paradicsomban"

heves lövöldözésre ébredtem.

Állítólag az egyik magyar legénységiekkel telt vagont a bentlévök hogy-hogy nem kinyitották és a felhőszakadást kihasználva kiugrottak a robogó vonatból. A vagonok fékező bódéira ácsolt géppuskafészkek és reflektorállások igen silány hatásfokkal működtek — hála Istennek ! —, mivel a sűrű esőcseppekről a legerősebb reflektorfény is visszaverődött, sőt minél erősebb volt a reflektor, annál kevesebbet bírt megvilágítani. Csak remélhettük, hogy senkit sem találtak el a géppuskások, és senkit sem találtak meg a szökevények közül. Hiába volt a szerelvénynek elsősége, még sem állhatott a nyílt pályán hajnalig, így nem volt mit termi: a szerelvény kisvártatva folytatta útját.

Reggel a szögesdróttal behúzott marhavagon ablakából kinézve csak azt láttuk, hogy egy nagyobb állomás legszélső vágányán állunk. Jó sokáig rostokoltunk egyhelyben, de bizony egyetlen kinti hang sem utalt arra, hogy kisvártatva indulunk ? Ha még sokáig várakozunk, a napsütés — az éjjeli eső után fel-szálló párával vegyítve — kibírhatatlanná teszi a levegőt a vagonokban.

Egyszer csak nagy zűrzavar hangjai szűrődtek be : az ablaknál állók láthatták, amint egy temetési menet halad el vonatunk mellett. őreink leugráltak posztjaikról, bekerítették a gyászmenetet, kiemelték a feketébe ötözött férfiakat és bezárták őket az éjszaka folyamán kiürült vagonba. Hiába jajveszékeltek a gyászmenet asszonyai, lányai, hiába dörömböltek a vagonba zártak, a koporsó ottmaradt a kátyús úttesten, ahova a férfiak letették, mikor az oroszok elvitték őket. Semmi sem segített. Ekkor a vonat elindult és a kerekek zakatolása túlcsattogta a fájdalom és felháborodás hangjait. Már túl jártunk az állomáson, mikor megtudtuk, hogy Celldömölkön vesztegeltünk, mindez ott történt.

Mint kiderítettük, a vagonba helyezett kb. 500 1-es hordó mégsem volt üres : az alján jó tenyérnyi vastag klőrmész réteg fehérlett. Klórmeszet többször is kapunk, azonban vizet annál ritkábban. Azt is a mész itta föl, s nekünk vajmi kevés jutott. Most jöttünk rá arra is : nem a mi szerelvényünk élvezett elsőséget, sőt! Minden más, elsősorban keletre tartó és a tönkrevert, kizsigerelt országokból zsákmányolt élelmiszert, zabrált gépeket, berendezéseket, állatállományt szállító szerelvény megelőzte a miénket. Ilyenkor minket mellékvágányra állítottak félre egy-egy nagyobb állomáson, ahol aztán enni is kaptunk, főleg borsólevest, aminek mibenlétét abból állapítottuk meg, hogy a borsó héjának nyomait fedeztük fel a meghatározhatatlan löttyben. Ha pedig nem találtunk borsóhéjat, akkor volt zsizsik bőven.

Míg valahol a mellékvágányon várakoztunk, a vagonokban irtózatos hőség keletkezett, mivel az álló vonatot semmi nem hűtötte a kegyetlenül tűző napsugarak ellen. Ezt a meleget még egészséges állapotban is megpróbáltatás volt elviselni, hát még a szaggató fülbántalmak kínzása közepette ! ...

Az álló vonaton a vályú használata csak kis kényelmetlenséget jelentett, nagyobbat okozott a síneken jobbra-balra döcögő — esetleg váltókon is átfutó — kocsiban, elsősorban a közelben fekvőknek, akiknek ilyenkor ki-kijutott az "áldásból". Nagy problémát jelentett a teljes papírhiány, nemcsak tisztálkodási, de hírváltási szempontból is. Nem volt módunkban kidobott üzenetek útján hírt adni magunkról. Nekem ugyan sikerült öt vagy hat cédulát megírnom, összehajtogatnom gyógyszertári csomagolású aszpirin alakúra, melynek külsejére a címzett nevét írtam, s a vagonból kidobtam. Egy kivételével minden üzenet a célba érkezett ! Az egyiket pl. valószínűleg egy pályaellenőr találta meg, tette borítékba, felbélyegezte és a boríték hátsó oldalára ezt írta : "Hadifogolyvonatról kidobott levél." —, majd címét is megadta a feladó helyén.

Veszprém külső pályaudvarán, Jutáson történt a következő incidens : vonatunk egy forró nyári délután, a pályaudvaron kívül várakozott úgy, hogy megakadályozta az éppen ott átvezető országúton egy kisebb, munkás fiatalokból álló csoport átjutását.

A legények tehetetlen dühükben lefasisztáztak bennünket, s azt kiabálták, hogy úgy kell nekünk, most majd megbűnhődünk, amiért elárultuk az országot és a németekkel nyugatra szöktünk. Majd port, homokot és köveket dobáltak a bedrótozott tehervagon ablakokba. Rossz helyen állt meg szerelvényünk.

Csak másnap reggel értünk Székesfehérvárra, ahol láthattuk, hogy az oda-vissza mozgó front rombolása alapos nyomot hagyott.. Még Székesfehérvár elérése előtt olyan láz vett erőt rajtam, hogy minden "cuccommal" előre költöztettek az u. n. "gyengélkedő" marhavagonba. Ott az egész "G" kocsi csak kettőnké volt; egy aránylag fiatal orosz orvoshadnagy nővel osztottuk meg. Ott tömött szalmazsákon felehettem, igaz, hogy mérhetetlen kínok között. A hőség is sokkal jobban elviselhető volt, lévén a vagon mindkét tolóajtaja nyitva. Hátha még gyógyszer is lett volna bajom ellen ! Sajnos, a "vrács" (orvos), bár közlése szerint fejspecialista volt, segíteni rajtam nem sokat tudott. Más orvosság nem lévén, kámfort csöpögtetett fájó fülembe. Mondhatom, orvossága nem ért sokat. Akkor jutott eszembe a hátizsákomban lévő száraz spiritusz felszerelésem, amit elővettem. Láttam, hogy az orvosnő tart tőlem, de még inkább a spiritusz kockától. Hát még amikor előszedtem az összecsukható horganylemezből hajtogatott állványt! Hiába nyugtattam, hogy a kocka nem robban, még csak nem is ég nagy lánggal és legalább megmelegíthetjük azt a folyadékot, amit a fülembe akart csepegtetni, nem akart hinni nekem. Előszedtem minden szükséges alkatrészt és összeraktam a szerkentyűt. Amikor meg akartam gyújtani a spiritusz kockát, egy óvatlan pillanatban felkapta az egész miskulanciát és nagy ívben kihajította a robogó vonatból. Aztán sült ki, hogy egy csészealjba kevés vizet öntött, abban hipermangánt oldott fel és az oldatot — nem lévén nagyobb fecskendője — egy egyköbcentiméteres fecskendővel felszívta és a fülembe fecskendezte. Annyit ért az egész, mint halottnak a puszi. Sem nem ártott, sem nem használt Mig mindez lezajlott, már Budapesten is áthaladtunk, s vonatunk az Alföldön döcögött Cegléd felé.

Az éjszaka kellős közepén nagy rángással megállt a szerelvény. Az őrök leugráltak és hosszúnyelű fakalapácsokkal alulról döngetni kezdték a vagonok padlózatát, keresvén laza deszkákat, a szökési szándék árulóit. Nyílván valahol zűr lehetett, mert rövidesen nagy reflektorozás és kiabálás vette kezdetét. Eljöttek értem is, mert a mi vagonunk felől jött az ordítozás. Ott elmesélték, hogy mi történt. Kiskunhalas felé közeledtünk, mikor a szemafor tilosat jelzett s a vonat megállt. Ekkor kezdték az őrök a padlózatot döngetni, s a mi kocsink alján két laza deszkát találtak. Azonnal körbevették a vagont. Bent meg egy szemüveges főhadnagy és szomszédja — úgy emlékszem egy zászlós — az ajtóhoz léptek, s amint azt az oroszok kinyitották, kiugrottak a résen. Sajnos, a sötétben nem látták, hogy a sínekkel párhuzamosan egy deszkakerítés fut. Miközben az őrök gyűrűjét áttörve a deszkakerítés felé futottak, a főhadnagy szemüvege leesett és összetört. A kerítésen ellenben már nem jutottak át, mert a muszkák utolérték és szuronyaikkal a kerítéshez szegezték őket, majd a két több sebből vérző sebesültet a vagon padlójára dobták. Ezután mindenkit kikergettek a vagonból, s egy ott felkapott csizmával mindegyiknek egy nagyot ütöttek a hátára, amint azok a létszámellenőrzés folyamán a vagonba visszatértek. Csak egy fő hiányzott, ez én voltam. Miután az őrök a létszámkérdést anélkül, hogy engem is személyesen leszámoltak volna, nem tudták tisztázni, engem is odahívattak.

A két sebesültet a vagon bezárása és a szerelvény indulása után levetkőztették és tiszta lepedőbe csomagolva úgy fektették a felső priccsre fejükkel az ablak felé, hogy az ott beáramló friss levegőt lélegezhessék be. Szegények nem szóltak egy szót sem, csak a tüdejüket ért szúrások helyén széléivé vérbuborékok jöttek elő és lohadtak le, amint lélegeztek. Persze a hófehér lepedők rövidesen vérrel voltak átitatva, de ők ketten zokszó nélkül tűrték

170