Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)

Ferenczy Zoltán: Két év a "Paradicsomban"

ránk, tisztekre bízták a munka elosztását és felügyeletét. Mielőtt azonban befejeztük volna a rendcsinálást, felsorakoztattak bennünket azzal az ürüggyel, hogy ellenőrizni fogják, van-e valakinél eldugott fegyver, vagy meg nem engedett holmi, robbanóanyag, stb. Hiába közöltem, hogy már indulás előtt Zeltwegben leadtuk fegyvereinket, az oroszok csak kitartottak a csomagok ellenőrzése mellett. Ehhez kordánkról mindent le kellett szednünk, mindenkinek a saját holmija mellé kellett állni — ötös csoportokban. A mi kordénkon egy kék hátizsák még fönt-maradt. Az egyik orosz tiszt megkérdezte, hogy kié a csomag ? Mivel a kordé hozzám tartozott, s eszembe jutott, hogy biztosan Oláh Lacié lesz a hátizsák, leemeltem azt és az orosz tiszt előtt letettem.

— Kirakni ! — mondta a tiszt.

A hátizsákból egy 9 mm-es kaliberű 41 mintájú Frommer került elő, pisztolytáska nélkül. Habár a pisztoly láthatóan töltve volt, felettébb rozsdás állapota is szembetűnt. A tiszt nem csinált jelenetet, csak egyszerűen utasított, hogy ürítsem ki a pisztolyt. A tárat könnyen el tudtam távolítani, de a csőre töltött pisztolyban maradt lövedéket nem : a závárt nem tudtam hátrahúzni. Egyedüli megoldásként kínálkozott a csappantyút felhúzni és a földnek tartott pisztolyt elsütni. így is tettem, majd a pisztolyt átadtam a tisztnek, aki ezután engedélyt adott a faházakba való beköltözésre, s a pisztollyal együtt eltűnt.

Annak ellenére, hogy már három hete nem pihentünk matracos ágyban, semmi kedvünk sem volt a gyönyörű és melegnek ígérkező májusközepi éjszakát a barakkban, ágyban fekve eltölteni. Fiatalabb bajtársaink is — az 1944. november 15-én avatottak — inkább kinn sündörögtek, matattak, pokrócokból, lepedőkből sátrat építettek maguknak. Nem nagyon töprengtünk furcsa viselkedésükön, csak akkor "ébredtünk fel", amikor egyikük — az irántunk érzett bizalmatlanságát legyőzve — elárulta a sátorverés titkát. Van közöttük egy hadnagyi ruhába bújtatott "gyengébb nem" képviselője, az egyik hadnagy felesége.

Attól a pillanattól kezdve mi is "védelmezőkké" váltunk, s mind akkor ott, mind pedig további útunkon azon igyekeztünk, hogy egyetlen muszka se jöjjön rá a turpisságra, nehogy a fiatalasszonynak baja essék. Máig sem értem, hogy miként tudta "Mária hadnagyunk" dús haját a tányérsapka alá rejteni.

Semmering felé menetelve, már a hágó előtt eső kapta el a sokezres hazafelé igyekvő tömeget, a hágón túl pedig — éppen lefekvéshez készülődőben — egy szabályos nyári zápor lepett meg bennünket. Még szerencse, hogy nem hideg vizet, hanem meglehetősen meleg zuhanyt kaptunk a nyakunkba, amit könynyebben el tudtunk viselni.

Másnap reggel szinte erőltetett menetütemre sarkallt bennünket két muszka kísérőnk, akik elvileg a felvonuló orosz csapatok túlkapásai ellen voltak hivatva bennünket megvédeni. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy ha valami szükség adódott "védelmük" igénybevételére, akkor éppen a tett színhelyétől a lehető legnagyobb távolságban poroszkáltak kucul lovaikon, melyeknek hátán — a nagyobb kényelem biztosítása céljából — matracot vetettek át, s úgy ülték meg azokat. Mind a mai napig rejtély marad előttem, hogy miképpen tudtak ílymódon fennmaradni "táltosaik" hátán ?

Szóval erőltetett menetben — helyenként futva — értük el Wiener Neustadt határát. Akkorra már a sokaság lovaskocsikkal, asszonyokkal, öregekkel, gyerekekkel is szaporodott. Itt kiléptették a férfiakat: honvédet, tűzoltót, csendőrt, stb. egyaránt, s elvezettek bennünket balra, a többieket pedig szekerekkel együtt jobbra indították útba. A mi hadnagynak álcázott védencünk is itt vedlett át egyszeriben csinos, fiatal asszonykává, s fölvették egy lovaskocsi dunyhái közé, ahol kevés látszott ki belőle. így talán baj nélkül folytatta útját.

Mi pedig folytattuk vándorlásunkat a baloldali úton, amely rövidesen Bad Fischau-ba, egy Gőringről elnevezett repülőlaktanyába vitt bennünket. Ide már előttünk érkeztek főleg német, de magyar katonák és polgári személyek is.

A laktanya északkeleti csücskében tiszti faépületekre leltünk, melyek közül egyik szobába mi, 1944. augusztus 20-i avatású tisztek kerültünk, többségünk repülő. Egyelőre szemünk elől vesztettük fiatalabb — november 15-i avatású — repülő barátainkat, de hol itt, hol ott találkoztunk egyikkel-másikkal. Itt matrac nélküli rugós ágyakon feküdtünk kettesével egymás fölött, s a silány élelem, a kevés mozgáslehetőség következtében nagyon legyengültünk. Mindezek ellenére : mikor sorakozóra szólítottak fel bennünket azzal, hogy indulunk haza, azonnal készek voltunk az indulásra. Thurzó Jenő barátunk el is indult, azt lódítva, hogy szervi baja van. Minket, többieket apránként — először a Jugoszláviába, majd a Romániába, végül a Csehszlovákiába igyekvőket — indítottak el. Legvégül került sor ránk, magyarországiakra. Szabó Tibi harcostársam előtt én hagytam el először a tábort, 6 maradt közülünk utolsónak. Sajnos, most vált valóra az, amit még nem sejtettünk akkor, amikor az oroszok Zeltwegben így üdvözöltek bennünket: "Menjetek haza !" Nem a mi hazánkba, hanem az ő hazájukba szállítottak bennünket, lezárt G vagonokban. Egy-egy vagonba 45 fő legénységet, vagy 40 fő tisztet préseltek be. A németeknél nem is tettek különbséget tiszt és legénység között.

169

Hosszú utazás

Bad Fischau-ban késő délután került sor bevagonírozásunkra. 1000 német hadifogoly — tisztek és legénység vegyesen, az ő esetükben nem tettek különbséget —, valamint 200 magyar tiszt és 1000 magyar legénységi állományúról volt szó az első szállítmány összeállításánál. A legénységet 45-ösével, a tiszteket 40- esével helyezték el vagononként..

A vagonok elfoglalása közben sok kérdés hangzott el mind német, mind magyar részről. Elsősorban azt szerettük volna tudni, hogy mire szolgál az a nagy hordó a vagon közepén, amikor úgy is oly kevés a férőhely ? Mit jelent az a keskeny deszkavályú a tolókapú nyílásában ? Legtöbben azonban az iránt érdeklődtek, hogy miért vannak a német tisztek a legénység közé keverve ? Az éhesebb kérdezők az iránt érdeklődtek, hogy mikor kapunk enni és inni ?

Nyilvánvalóvá vált : szükség lenne magyar-orosz, illetve német-orosz tolmácsra, lehetőleg egyszemélyben. Mivel éppen a mi vagonunk előtt folyt a kérdezősködés, jelentkeztem, bár oroszul csak annyit értettem, amennyire egyik szláv nyelv a másikra hasonlít, beszélni pedig egy nyikkanást sem tudtam. Pillanatnyilag főleg csak az oroszok kérdéseinkre feladott válaszait kellett tolmácsolnom, míg a mi kérdéseinket kézzel-lábbal adtam elő.

Ahogy sötétedett, mindkét fülembe egyre élesebb szaggató fájdalom nyilallott. Mire a teljes sötétség beállott és minden kiáltozás a szerelvény indulását jelezte, én is befejeztem tolmácsi működésemet, ami épp jókor jött, mert a szaggató fájdalom fülemben kezdett kibírhatatlanná válni. Már azzal sem törődtem, hogy mint vagonunkban az utolsó helyfoglaló, csak a bizonyos deszkavályú közelében kaptam helyet. Ez bizony nem nagy örömömre szolgált, mert — amint közben kiderült — a vályú a foglyok emberi szükségleteinek elvezetésére szolgált. így hát ajánlatos volt attól minél nagyobb távolságban elhelyezkedni.

Időközben szerelvényünk elindult, sőt a gyors sötétedés oka is egyre közelebbről villogtatta villámait és egyre nagyobbakat dördült az ég. Az utolsó pár óra izgalmai, a vonat ringása és a fáradtság miatt hamar elalhattam a nagy égiháború ellenére s csak feltételezem, hogy Sopronnál léptük át a határt. A legnagyobb villámlás, mennydörgés és öklömnyi esőcseppek kopogása közben megállt a szerelvény és reflektorcsóvák cikázása közben