Magyar Szárnyak, 1992 (21. évfolyam, 21. szám)
Ferenczy Zoltán: Két év a "Paradicsomban"
ч ч ■ / ч ч ш ш т т vvvvvvvvvvv\\\v /fff Ч Ч Ч Ч fff / Ч Ч Ч Ч ’ fff Ч Ч ЧЧ ТТТТ7"ТТТТ ч ч -.у. ч' ш ш ш ш ш ш т т ш ш т ччччччччччччччччччччччччччччччччччччччччч ччччЧчччЧчЧчччч^чЧччччччччччччч^Чч^чЧчЧЧЧчЧчччччччч .44'. . . ////////////////////rrrrrr/srr//rr/fr -А-.Ч ЧЧЧЧЧЧЧЧ Ч^Ч>ЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧ'«-Ч^^ЧЧЧ>ЧЧЧ ч ч ч ч ч ч ч ч < ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч ч Prológus A Ferihegyi Romboló Kiképző Keret vitéz Szoó Lajos hadnagy parancsnoksága alatt 1945 január elején a szovjet csapatok fenyegető közelsége miatt kénytelen volt Vágfarkasdról Ausztria Steiermark tartományában fekvő Zeltweg repülőterére települni. Sajnos ez az áttelepülés jelentette legtöbbünk részére az utolsó hosszabb lélegzetű repülést. Magyarország teljes elestéig már csak néhány gép átmentését hajtottunk végre nyugatmagyarországi hadirepülőterünkről. Ebben engem nem kísért szerencse. Két ízben ültem már gépben startra készen, de hibás futómű miatt egyik esetben sem sikerült elgurulnom még a startvonalig sem. Viszont sikerült egyszer egy kényszerleszállt amerikai vadászpilóta hadnagyot — egyik oktatónkkal együtt — hadifogoly gyűjtötáborba kísérnem Frankfurt am Main közelébe. "Tehettem" ezt azért, mert üzemanyaghiány miatt kiképzésünk szünetelt, helyesebben végleg leállt. Először német oktatóinkat és legénységüket vitték ki a frontra, aztán — némi gyalogsági kiképzés után — közülünk is az önként jelentkezőket : négy-öt tisztet és teljes legénységünket. Csak a fegyverszünet megkötése után indulhattunk el a frontról, de a visszavonulási utak zsúfoltsága miatt csak május 10-én jutottunk vissza a Zeltweg-i repülőtérre. Otthagyott bajtársaink, barátaink helyett — akiket alig egy héttel visszaérkezésünk előtt a vezetés Klagenfurtba telepített — az utánunk, 1944. november 15-én, avatott évfolyamot, valamint a Repülő Akadémia tisztikarát találtuk, akik időközben oda költöztek be. Akkor azt hittem, hogy a teljes Repülő Akadémia oda költözött. Hiába tárgyalt az Akadémia parancsnoksága néhány magasrangú amerikai repülőtiszttel a háborús károktól megkímélt repülőtér és épületei átadásáról (a repülőteret a két háború között angol tőkebefektetéssel építették, s talán annak köszönhető, hogy sértetlenül megúszta az angolszász bombatámadásokat), nem jutottak megegyezésre. A 16 napos frontszolgálat minden tisztátalanságát, álmatlanságát zuhanyoztam le visszaérkezésünk délutánján fél öt óra tájban, mikor furcsa repülőgépzúgásra lettem figyelmes. De akkor már potyogott is az égből az áldás apró repeszhatású bombák képében. Csak miután kikecmeregtem a zuhanyozóból és felöltözködtem, újságolták, hogy egy kelet felöl érkező, magasan szálló egymotoros gépekből álló kötelék szórta meg repülőterünket. Leghamarább az amerikai tisztek ocsúdtak fel. Gépeikre pattantak és elviharzottak. Utánuk én kezdtem lázas sietséggel szortírozni holmijaim között : mit hagyjak ott, mit vigyek magammal. Nem bírtam dönteni. Nehéz is volt, tekintettel arra, hogy mindazt amit a "cőgerei"-ban és a Repülő Akadémián az avatáskor kaptam, mind ott volt velem két kofferben és két hátizsákban. A Focke Wulf Weihe — amellyel Vágfarkasdról jöttem — elbírta mindezt, most viszont mindent magamnak kell cipelnem! Csak azzal voltam tisztában, hogy az oroszokat ott nem szabad bevárni. A 16 napos állandó aknavetőtűzzel, esővel, havazással, éhezéssel, szomjúsággal, álmatlansággal járó nemcsak pszichikai, de fizikai fáradtságot mégsem volt képes egy félórás zuhanyozás teljesen kimosni belőlem. Ennek következtében mozdulataim ólomsúlyúak voltak, agyam nem fogott, egyszóval teljesen ki voltam merülve. Hiába, a német legénységnek is nekünk, magyar tiszteknek, kellett példát mutatnunk a fronton. Május 11-én éjfél tájban még mindig holmijaimat szortírtoztam, s közben kerestem valakit bajtársaim közül, aki velem jönne gyalogosan nyugat felé, minél messzebb az oroszoktól. Az alatt az időszak alatt, míg az első vonalban voltunk, semilyen hír nem jutott el hozzánk. Fogalmunk sem volt arról, hogy vannak-e megszállási zónák, s ha igen, hol húzódik a határvonal az orosz és a nyugati hatalmak között ? Éjfél után, úgy egy óra tájban egy ágyúlövés arra figyelmeztetett, hogy a repülőtér kapuja előtt — vörös zászlóval a tornyán — egy T-34-es harckocsi állt meg vakító reflektorfényben. Utolértek a muszkák ! Az épület mögé mentem körülnézni, hogy merre lehet megszökni ? De már hiába ! Ott is, körös-körül az éjszakában rakétapisztolyokból kilőtt fényekkel jelezték, hogy elfoglalták helyüket a repülőtér szélén. Éppen a bátyám avatási ajándékaként kapott aranyozott repülőtőr sorsa felett gondolkoztam : hagyjam-e itt, vagy vigyem, mikor — az ablakon lévő zsalugáter hirtelen szétnyílt és egy ferde szemvágású orosz katona nézett be rajta. Hajnali négy órára le kellett raknunk fegyvereinket, hat órára pedig el kellett hagynunk a repülőteret, azaz kiüríteni azt. Elég hosszú katonamúltra tekintettem vissza ahhoz, hogy tisztában legyek azzal : mit is jelent egy ilyen utasítás. Bár koromsötét volt, annyi fény mégis akadt, hogy az egyik hangárban fel tudtam fedezni egy u n. számyszállító kordét, ami két gumirádlis csapágyon gurult. Erre pakoltam fel mind a négy csomagomat, sőt barátaim csomagjai is felfértek rá. Lám, amíg az oroszok be nem futottak, hullafáradt voltam, egyetlen épkézláb gondolatom sem született. Most pedig alvás nélkül képes vagyok a többiekkel együtt útbaindulni egy közel 170 km-es "kirándulásra hazafelé". Megyünk "haza" Mikor a kapun kimentünk, láttuk, hogy annak két oldalán egyegy légvédelmi löveg már be is volt ásva. Szorgalmasak voltak a muszka katonák, akiknek a gallérján ott díszlett a szárnyas légcsavar, tudtára adva — ha nem is a világnak, de legalább — nekünk, hogy a repülő fegyvernemhez tartoznak. Útközben is találkoztunk csupa ilyen jelzéssel felfestett teherautóval, tartálykocsival, s mindegyikből barátságosan integettek felénk a katonák. Egyesek csokoládét, mások szivart és cigarettát nyújtottak le és egybehangzólag azt hajtogatták : "Magyar katonák jók, magyar repülők jók, menjetek haza !" Csak egy volt a bibi : mi úgy gondoltuk, hogy megyünk haza a mi hazánkba, ők pedig úgy értelmezték, hogy menjünk az 6 hazájukba. Ezt azonban akkor még nem érzékeltük. Knittelfeld városkánál — ahol nős bajtársaink laktak — Oláh Laci hadnagytársunk futott hozzánk, egy hátizsákot dobott a kordéra és belevegyült a bandukolók sorába. Bruck an der Mur-on túl, Kapfenberg-hez érve már nagyra dagadt a hazafelé igyekvők menete, s mivel nekünk is csak egy óriás doboz "Kneckerbrot" jutott — a többieknek még annyi sem —, szívesen fogadtuk néhány orosz tiszt invitálását a kapfenbergi elhagyott, üres francia munkatábor kerítésén belülre, ahol további útunk tartamára való élelmiszert ígértek, továbbá pihenőül faházakban, matracos katonai vaságyakon alvási lehetőséget éjszakára, stb. Az egészért csak ki kellett valamelyest takarítani az elhagyott tábort. Késő délután, még világosban értünk oda, s természetesen / f 4 V 168
